1885-ben harminchat főből álló francia küldöttség érkezett hazánkba, melynek célja a budapesti országos kiállítás megtekintése, a magyar Írók és Művészek Társasága 1883-as párizsi látogatásának viszonzása és a francia-magyar barátság erősítése volt. A magyarországi út előkészítésére már 1884-ben bizottság alakult Párizsban Victor Hugo elnökletével.

A delegáció vezetőjévé Ferdinand Lesseps mérnök-diplomatát választották. Nevét a tervei alapján és vezetésével épült Szuezi-csatorna tette híressé. Ő kezdte el a Panama-csatorna építését is, melyet csak évtizedekkel később nyitottak meg. Az ekkor 80. életévében járó, eleven, szellemes és fáradhatatlan öregúr mindenhol rokonszenvet ébresztett.

Képviseltette magát a művészvilág is. Léo Delibes, a kor legkedveltebb színpadi zeneszerzője. Coppélia című balettjét — a műfaj egyik legnépszerűbb művét, mely magyar motívumokat is tartalmaz — már 1878-ban bemutatta a Nemzeti Színház. Főműve a Lakmé című opera, benne a koloratúrszopránok bravúrdarabjaként ismert Csengettyű-áriával. Jules Massenet szintén zeneszerző. Legkiemelkedőbb művét, a Manon című operát egy évvel előbb, 1884-ben komponálta. Az irodalmárok közül Francois Coppée költő, „a franciák Petőfije” és Louis Ulbach író, Jókai Mór műveinek fordítója látogatott el hozzánk.

A küldöttek 1885. augusztus 9-én érkeztek Budapestre, ahol bankettről bankettre jártak. A Nemzeti Színház díszelőadással ünnepelte őket. A látogatás legkiemelkedőbb mozzanata az az ünnepély volt, melyet a Petőfi-szobornál rögtönöztek. A franciák hatalmas koszorút helyeztek el a talapzaton, Lesseps beszédet mondott. A szobor körül rengeteg ember gyűlt össze, lelkesen éljenezve a vendégeket és Franciaországot. Az ünnepély a Szózat és a Marseillaise eléneklésével ért véget.

A vendégek augusztus 13-án vidéki körútra indultak. Dobsinára, Tátrafüredre, a Csorba-tóhoz látogattak el, majd Kassán keresztül, augusztus 16-án reggel, hat óra körül érkeztek Szolnokra.

Itt Türr István tábornok, az itáliai szabadságharc hőse, a kiváló vízügyi szakember fogadta őket. Vele együtt sok szolnoki várakozott hajnal óta. „Gyönyörű, verőfényes, tiszta reggel volt — írta az egyik helyi lap —, s a város intelligencziája, nők, úgymint férfiak, könnyedén föláldozták reggeli álmaikat, hogy láthassák a szeretett francziákat...”

„Berobogott a virágokkal szépen feldíszített vonat, kiszálltak a kedves vendégek… — idézzük a másik helyi lapot — s Türr tábornok hangosan kiáltá: ’Íme, itt van uraim Lesseps!’ Léhaságunkat mutatja, hogy őket nem fogadta senki: se a város, se a megye hatósága nem tartá érdemesnek a kivonulást, s a vendégek fogadását.” (Magyarázatul fűzzük hozzá: a korabeli viszonyok között a franciák lelkes fogadása felért egy osztrákellenes tüntetéssel!)

„Kimentett a zavarból a dalárda, mely azonnal rákezdte a Marseillaiset, s tán jobb is volt így, a francziák nemzeti nótájának melódiái ékesebben szólottak minden mondva csinált szónoklatnál. Nagy lelkesedéssel s igen szépen hangzott a lelkesült ajkakról a díszes franczia dal, s örömkönnyeket csalt a francziák szemébe, kiknek a reggeli kedveskedés láthatólag igen jól esett. Majd kiszálltak mind, s a nagy és díszes közönség által kísértetve az étterembe mentek, hol reggeli várt reájuk. A vendégek és a közönség zsúfolásig megtölté a termet, s nagy számú volt azok száma is, kik be nem férvén, a folyosón foglaltak helyet. A reggeli rövid ideig tartott, s igen érdekesen folyt le. A dalárda közben énekelt, s a ’vesszen a zsarnok’ erőteljes melódiája nagyon kivívta a francziák tetszését, úgy, hogy szövege felköltötte kíváncsiságukat, s midőn megtudták a tárgyát, hangos tetszésnyilvánítással és tapssal kísérték. A közönség eközben sűrűn tolongott a teremben, körüljárva minden asztalt, hogy az érdekes alakokat színről-színre láthassa. Egy kis kerek asztalnál ültek: Lesseps, Ulbach, és Türr tábornok, s még többen. Lesseps úr igen kedélyes és friss volt, mint mindig. Rövid, lelkes, meleg hangú toasztot mondott a magyar nőkre, melyet Türr tábornok azonnal magyarra fordítva elmondott, s mit a közönség nagy éljenzéssel és tapssal fogadott… A közönség sűrűn tódult az asztal felé, s szép hölgykoszorú vette körül ez asztal díszes társaságát, midőn Ulbach emelé poharát, s tiszta magyarsággal azt mondá, hogy ’éljenek a szolnoki nők!’ Nagy éljenzés volt rá a felelet, s sok bájos mosoly.

Rövid volt az itt tartózkodás, nemsokára … elindult a vonat a Marseillaise hangjai mellett, melyre a francziák kitörően éljeneztek, s kendőiket lobogtatták az egész vonatról, különösen az utolsó kocsiból, hol Türr, Lesseps, Ulbach, Massenet, Gouzien és más notabilitások élvezték a reggeli üde lég éltető hatását. A vonat már kiért az állomásból, s még mindig integettek kendőikkel s a magukkal vitt nemzeti színű zászlókkal, s a közönség örömtől sugárzó arczczal, áldó tekintettel küldé utánok az ’Isten hozzád’-ot.”

A küldöttség Szolnokról Aradra utazott, ahol a franciák megkoszorúzták a vértanúk emlékművét. A körút további állomásai — Mezőhegyes, Orosháza, Mágocs, Szentes, Szeged — után visszatértek Budapestre, majd hazájukba utaztak.

A köztük lévő írók, újságírók — jelentős napi- és hetilapok levelezői — napról napra küldték haza tudósításaikat. Ezek révén a magyarországi, benne a szolnoki látogatás a francia-magyar kapcsolat értékes láncszemét alkotja.