A kiváló természettudós 1889-ben Tiszagyendán járt, s a környék előkelőségeivel majálisozott. Ebből az alkalomból vetette papírra az alábbi sorokat: "Májusban még nem lehet »majális«, mert a hónap időjárása — fagyos szentek, Orbán napja — még bizonytalan. Júniustól minden zöldben rendezett mulatság majális a szüretig. Mindegy, ha augusztusba esik is. A kellék: zöld, árnyas hely, társaság, étel, muzsika. Járulékok, melyek az ünnep emlékét állandósítják: a kocsi felfordulása, vagy egy jó, sebes eső, mely éppen bőrig áztat, egy melltű, egy karperec elvesztése, a cipőtalp leválása. Ezek a majálisok időrend szerint való megkülönböztetését is előmozdítják: akkor volt, amikor felfordultunk, vagy akkor, amikor megáztunk stb. stb. De már a majálisi élvezetek alapfogalmai az egyéni felfogásnak vannak alávetve. Az egyiknek csak akkor majális a majális, ha absolut kényelemben juthat az élvezethez, másnak csak, ha ott is civakodhat, némely fáradni is akar, s boldog, ha cipelhet, főzhet, ismét más félrejáró, elbolyong s csak evés idejére kerül vissza."

Az 1889. évi gyendai majális eseményeinek leírásából sok érdekességet megtudunk. Herman Ottó például akkor tartja igazinak a majálist, ha nyársat faraghat, s ő süti a spékelt csirkét. Vendéglátói közül Vastagh György boldogtalan, ha nem ő főzi a paprikást. Ha pedig főzi, akkor senki ne közelítsen a bográcshoz. Hellebronth Gézáné számára a lebbencsleves készítése jelenti az igazi majálist, mégpedig szépen kikubikolt tűzhelybe illesztett üstben. Végess Sándor a dugók húzásához ragaszkodik. Ő viszi a hozzá szükséges alkalmatosságot is.

A továbbiakban ismét Herman Ottó kalauzol bennünket: "Mindenre ráborul a mosolygó, tiszta ég, s az egész kép csupa fönséges nyugalom. No ezt a nyugalmat ezegyszer felvertük. A társaság a hely fölött tanácskozik. Választanak egyet, s mikor javában telepednénk, jelentkezik a különvélemény, s kezdődhet a cihelődés, míg végtére is megállapodnak, hol árnyék és kilátás is van. És most kezdődik a java: tűzgyújtás, nyársfaragás, a gajmók beverése, melyeken a nyársak forognak, krumplitisztítás, hagymaaprítás, sonka, kalács, pogácsa, s a jó ég tudja, még minek az elrendezése. A nyárfa sugár sarja pompás nyársat szolgáltat, amelyre csirke, liba hamar föl van kötve, peckelve. A mi fürge, piros ruhás asszonyaink spékelnek, tördelik a lebbencset. A bográcsban megsistereg a paprikáshoz tartozó szalonna, s amikor a hagymát is belévetik, az egész berek levegőjén átvonul az a finom szag, mely a magyar embert oly ellenállhatatlanul vonzza. Hát még a sütés! Eltalálni a parázs távolságát, az időpontot, mikor kell a szalonnát rácsurgatni a pecsenyére. Tudni kell azt! érteni kell ahhoz!

Nos, aztán kezdődik az evés. Ilyenkor kell látni az igazi magyar asszonyt. Kipirult arccal osztogat, kínál, hogy aszongya: Istenem, hát egyenek, hiszen minden megmarad! Pedig elkel az, de mind. Véghess Sándor valóságos ihlettel húzogatja a dugókat. Terjed is a rózsaszínű kedv. A doktor sem állhatja tovább: kiveszi a prímás kezéből a hegedűt, s valóságos bravúrral húzza a talpalávalót. Ezzel aztán meggyűlik a gyep baja, s kisül, hogy a gyendai kettős túljár még a Kállai-kettősön is.

Az ember teste-lelke fölenged. A városi élet minden nyűge lerázva. A tüdő mohón szívja az igazán szabad levegőt. Fölséges egy élvezet.

Alkonyat közeledtével szedelőzködünk. Kosár, láda, pokróc, bogrács, üst, lábas, kendő, felöltő, legyezők, parazolók és paruplik sokasága keresi a helyét. Sebes járású fogatok sorakoznak, indulunk a rétség puha ösvényén, még lábon álló búzás dűlők hosszában.

Amikor visszatekintek, a leáldozó Nap elérte a föld gőzkörét, tányérja kigyúl, éppen a már feketedő berek fölött áll. A búzából kikel a pacsirta, hogy elzengje esti dalát. Dél felől varjúsereg sietve száll tanyája felé..."