1898-ban megjelent egy regény, melynek címe magyar nyelven: „Hiábavalóság”. Morgan Robertson, a földi javakban nem dúskáló író egy olyan óriásgőzösről írt, melyhez foghatót még sosem építettek. Hajóját előkelő, gazdag, jókedvű utasokkal népesítette be. Képzeletbeli gőzöse aztán egy fagyos áprilisi éjszakán jéghegybe ütközött, majd elsüllyedt az Atlanti óceánban. Nem sokkal később, 1912. április 10-én elindult első útjára egy valóságos óceánjáró, melyet a brit White Star Line hajótársaság építtetett. Robertson hajójának vízkiszorítása 70 000 tonna, a White Star Lineé 66 000. A hajók hossza is kísértetiesen egyezett. Mindkettő 3000 ember befogadására alkalmas, de egyiken sem volt több mentőcsónak, mint amely az utaslétszám felét be tudta fogadni. Ez azonban senkit sem érdekelt, hiszen mindkét óriást elsüllyeszthetetlennek tartották. Ennek ellenére — útjának negyedik napján — jéghegybe ütközött a valódi hajó is.

Másnap riporterek rohamozták meg a White Star Line New York-i irodáját. Philip A. S. Franklin alelnök elhessegette a rémhíreket: „Feltétlenül bízunk a Titanicban. Meggyőződésünk szerint a hajó elsüllyeszthetetlen!” Ekkor már csaknem 6 órája pihent az Atlanti-óceán fenekén a 270 méter hosszú, 28 méter széles gigász. Vele pusztult másfélezer ember (1347 férfi, 103 nő, 54 gyermek) s — mintegy ráadásként — sok ezer tonna szén, cserepes pálmák százai, öt nagy zongora, rengeteg tömör ezüst evőeszköz, 30 000 friss tojás, 15 000 üveg sör, 800 láda dióbél, az utasok tejellátását biztosító tehenek...

Mindenkit megrázott a katasztrófa. Sok országban félárbocra eresztették a lobogókat. Dél-Angliában Southampton — a legénység nagy részének szülővárosa — gyászba borult. Egyetlen utcájában húsz család vesztette el hozzátartozóját. Montrealban elmaradt egy katonai díszszemle. A francia hajóstársaság lemondta az újonnan elkészült hajóján tervezett fogadást. Az angol király és az Egyesült Államok elnöke részvéttáviratot váltott egymással. A német császár is részvétét nyilvánította...

Már a borzasztó esemény napján elkezdődött a legendák szövése. Először a kevés információ késztette a hírlapokat híreik kiszínezésére. Később a túlélők beszámolói nehezítették a tisztánlátást: egyeseket megzavart az átélt izgalom, a bőbeszédűek kikerekítették a maguk történetét, másokat a társaik cserbenhagyása miatt érzett szégyen vett rá a szépítésre.

A közvéleményt nemcsak maga a tragédia zaklatta fel. Elveszett egy illúzió is: a technika csodájának tartott Titanic elsüllyedt az első útján. Sőt, a Titanic neve összeforrt a hajókatasztrófa fogalmával. Ezért nem kell csodálkoznunk, ha egy újabb film bemutatása, egy kiemelési kísérlet, vagy egy újabb szerencsétlenség kapcsán még napjainkban is lábra kapnak a hírek: a mi országunkból, városunkból, falunkból is ottveszett valaki a Titanicon. S a Titanicnak valóban voltak magyar utasai, túlélői is. Az utóbbi évtizedekben egy 1952-ben Cibakházára költözött házaspárról születtek cikkek. A mendemondák azonban nem csak róluk szóltak, illetve szólnak.

Egy újsághír szerint 1909. november 14-e éjjelén a személyzet kivételével mindenki aludt a francia Seyne nevű postagőzösön, amikor „hatalmas robaj rázkódtatta meg a levegőt. Mindenki a fedélzetre sietett, és a kapitány nem győzte csillapítani az őrültek módjára ide s tovafutkosó utasokat. Az Onda gőzös ütközött össze a Seyne hajóval, amelyen léket ütött. Csakúgy tódult a víz a hajóba, amely menthetetlenül el volt veszve. Az utasok a vízbe ugrottak s egyre-másra az Onda felé igyekeztek, melynek matrózai tőlük telhetőleg segítették az utasokat hajójukra. A menekülést azonban főleg az tette lehetetlenné, hogy egész sereg cápa támadt az úszó emberekre, és valóságos vérfürdőt csinált a férfiak, asszonyok és gyerekek között. A Seyne néhány perc alatt elsüllyedt. A katasztrófának nyolcvannyolc emberélet esett áldozatul.”

A hajóstársaság értesítette az elsüllyedt hajó utasjegyzékében szereplők hozzátartozóit, így — miként Nagy László vármegyei tisztviselő emlékiratában olvashatjuk — egy Jász-Nagykun-Szolnok megyei birtokos családját is. A birtokos — aki bohémságáról, étel- és italszeretetéről volt híres — javainak nagy részét már elvesztette, s hogy teljes elszegényedését megelőzze, foglalkozás után nézett. Magasabb iskolái nem voltak, kisebb hivatal viselését pedig rangon alulinak tartotta. A Törley pezsgőgyár ügynöke lett, s éppen a közel- és távol-keleten próbált piacot szerezni az itókának. Hetekig járta a hír Szolnokon, hogy tengerbe veszett a pezsgőügynök. A rossznyelvek arról fecsegtek, hogy milyen jó falat lehetett a cápáknak a potrohos, száz kilón felüli férfi. Annál nagyobb meglepetést keltett tehát, amikor pár hét múlva megjelent a szolnoki korzón. Az emberek kővé dermedtek a csodálkozástól, s nem akartak hinni a szemüknek. Az ügynök elbeszéléséből derült ki az igazság: egy kikötőben túl jól sikerült a pezsgő bemutatása, és a hajnalig tartó kóstolgatás után nehéz volt a felkelés. A hajó távol ringatózott, mire ő a kikötőbe érkezett.

A Seyne Szingapúr közelében bekövetkezett katasztrófájának azonban mégis volt magyar áldozata: egy nászutas pár. Beniczky István 26 éves tiszaföldvári földbirtokos és a 23 éves Waldeck Valéria grófnő egy évvel azelőtt, Tiszaroffon kelt egybe. Egyik utolsó levelük szerint gyermekáldás előtt álltak s már hazafelé készültek. Először a hajó elsüllyedéséről, majd a fiatal pár haláláról szóló hír érkezett a rokonokhoz.

Beniczky István szülei egyetlen fiuk és szeretett menyük elvesztése felett érzett bánatukban karitatív célra ajánlották fel a fiataloknak szánt homoki kastélyukat. Az 1850-es években épült kastély és a hozzá tartozó 30 hold föld 1923-ban talált jó gazdára. A Keresztény Iskolatestvérek Társasága nevű szerzetesrend tagjai 200–300 árva, illetve veszélyeztetett fiú nevelését végezték. 6 éves korukban kerültek oda a gyermekek s 18–20 éves korukban elemi-, polgári- és ipariskolai bizonyítvánnyal hagyták el az intézetet. 1950-től hasonló munkát végeznek, de már világi keretek között. (A Beniczky Fiúotthon tevékenységét bemutató füzet képeit lásd: itt!)

A fiatalok emlékére Tiszaroffon és Tiszaföldváron is emléktáblát állítottak. Poroszlai Sándor szobrászművész földvári fehér márvány reliefjén angyal fáradozik a szép fiatal pár megmentésén. Mégis, hiába minden megfeszülés, a rózsából font kötél koszorújukká válik...

A szárnyaló hírek tehát ez esetben valódiak, csak egy kicsit pontatlanok: nem 1912, hanem 1909, nem Atlanti-, hanem Csendes-óceán, és nem a Titanic, hanem egy postagőzös...