Szolnokon a folyók vizét használták ivásra, főzésre is. Evlia Cselebi, a híres török utazó 1665 körül járt itt, s feljegyezte: „a városnak csurgókutjai nincsenek, valamennyien a Tisza és Zagyva folyókból isznak”.
Hozzátartozott a város képéhez a vizet hordó „vászoncselédek” — mert a vizet leginkább a hölgyek hordták — hatalmas tábora. A „merigetőkre” szívesen jártak a lányok, s ezért még sáros időben is kiöltöztek. A keskeny pallójárdán lépten-nyomon találkozott velük az ember.
Vörös István gimnáziumi tanár így írt róluk: „Leeresztett hajukat bokorra kötött széles selyemszalagba fonták. Sárgaréz vasalással díszes vállhorgukon függött a két fehérre sikált vödör.”
Az 1873-tól 1877-ig városunkban inaskodó Kner Izidor — a Gyomai Nyomda későbbi alapítója — írta visszaemlékezésében, hogy a könyvkötés mellett feladatai közé tartozott „vállra vetett rúd két végén, láncon lelógó rocskában vizet hordani a Tiszából”.

A Leipziger Illustrirte Zeitung egyik 1851. évi számában megjelent, az Indóházat és környékét bemutató metszet is ezt a szokást örökíti meg. Az ugyanott közölt, a Tisza-hidat, s a partot ábrázoló metszeten azonban fejen hordott edényekkel közlekedő lányokat is láthatunk.
A Szolnoki Képtár állandó kiállításán szereplő festmények közül Förstner Dénes Tájképe vödröket cipelő férfit, míg Müller Adolf Parton című alkotása korsós lányt ábrázol. Leopold Carl Müller A nap utolsó fáradalmai (1871) című festményén jól megfigyelhető a korabeli viselet mellett az is, hogy az asszonyok a hazánkban legelterjedtebb vállrúd-fajtát használják, amit az egyik vállon visznek, miközben a vízhordó rúd a menetiránnyal párhuzamosan fekszik. Koszta Józsefet többször megihlette a téma, s a ­Vízhordó lányok-at Szolnokon festette 1903-ban .

Voltak vízhordó lajtosok is. Sáros időben ők is a gyalogjárón hajtottak. Talán azért is, hogy a lányok könnyebben észrevegyék őket. A lajtosok kötelesek voltak tűz esetén — a ­„tornyosok” iránymutatása szerint — telt hordókkal a helyszínre sietni, s részt venni az oltásban.
Száraz időben veszély nélkül lejutottak a kiépítetlen parton is a vízhez. Esős, sáros, jeges időben a sóházak előtti sófelhordó lépcsőkön közlekedtek. Az 1860-as években öt helyen állíttatott fel „merigetőt” az elöljáróság. A fenyőszálakból összerótt talpakat lépcsőn, vagy ereszkedőn veszély nélkül lehetett megközelíteni.
A város feladata volt e merigetők gondozása, de hogy nem állt a helyzet magaslatán, azt bizonyítja egy 1885-ös hírlapi figyelmeztetés: „a vízmeregető talpak karbantartására nem fordít gondot, sem az azokhoz történő eljutáshoz nem alkalmaztat egy pár szál deszkát, hanem hagyja a vízmeregető talpakat összetörve, kiapadva a parton heverni, és ezek hiányában azután kényteleníttetnek a vízmeregetők esős időben térdig érő sárban egyik fenyőről a másikra ugrálva, gymnastikai ügyességgel balancírozni, míg vizet merhetnek. Miután mi e keserves állapotnak folytonos szemlélői vagyunk: vesszük a fáradságot, és figyelmeztetjük a hatóságot, miszerint a városi lakosság érdekében segítsen e bajon, mivel pár nappal ezelőtt is B. J. úr cselédje beesett a vízbe, épp a fönti okoknál fogva”.

1891-ben sürgették, hogy „a várban lévő, évek óta deszkafedéllel ellátott, s a közhasználattól elvont kút ismét adassék át a közhasználatnak. Eddig is meglepő volt, hogy egy közkút elzáratott, de a várbeli kútnál ez annyival is inkább csodálatos, mert ez egyik maradványa a régi, s ma már csak a történetben élő szolnoki várnak, s e kútnak, mint a régi idők maradványának elzárása — minthogy az a hozzáfűzött történelmi emlékeken kívül még közszükségletet is van hivatva pótolni — eddig sem volt helyes”. A kút (melyet 1975-től Papi Lajos szobrászművész alkotása, s emléktábla jelöl) „jó szolgálatot fog tenni, ha az ivásra szánt vízen kívüli vízszükségletüket a várbeliek belőle meríthetik.”
„A Tiszán vízmerítésre alkalmas hely kijelölve nincs”, állapítja meg 1903-ban a helyi lap, s hírt ad egy majdnem végzetessé vált esetről: „amint Farkas Júlia cselédleány a Tiszán vizet merített, a fenyőszálak szétváltak, s a leány fejjel a vízbe esett. A többi cselédleány sikoltására a hajó kikötőnél dolgozó munkások odasiettek, s a fuldokló leányt partra szállították”. Ugyanabban az évben tragédia is történt: Beke Józsefné, született Sándor Krisztina a „szent Ferencrendi szerzet zárdájával szemközti ponton merítő hiányában a fenyő talpról töltötte meg edényeit, majd ... a Tiszába zuhant, s eltűnt a talpak alatt”. A hírlapíró felteszi a kérdést: „mi az oka annak, hogy a vízmeregetők eltávolíttattak?”
Ez a vízhordás akkor is megmaradt, amikor már három artézi kút ontotta a vizet a város különböző pontjain. A szolnoki gyomor ekkor még nem vette be a föld mélyéből feltörő forrásvizet.
Aztán 1910-ben elkészült a városi vízmű 28,5 km vezetékkel, mely napi 640 m³ vizet szolgáltatott a 420 bekapcsolt ház, s a 30 közkút számára. Csak ekkor maradtak el a vízhordók a folyópartról.