1848-ik évi december 31-kén a főváros izgatott állapotban volt.
A délelőtt kibocsátott falragasz szerint kedvező és kedvetlen hírek váltották egymást: Bem Kolozsvárt visszafoglalta, ellenben Perczel serege Mórnál szétveretett.
Délután a zavar nőttön nőtt.
Honvédek s huszárok tarka vegyületben, egyenkint és kisebb nagyobb csoportozatokban, rendetlenül, nagyrészt megviselt vékony öltönyeikben, a hidegtől dermedve, gyalog vagy szekereken jöttek a budai oldalról, a még tökéletesen el nem készült, de már járhatóvá tett lánczhídon keresztül; s minthogy éppen vasárnap volt, sűrű néptömeg bámulta őket.
Mit jelentsen e rendetlen szállingolás? kérdé mindenki azoktól, kiket a hadjárat titkaiba avatottaknak vélt.
Senki sem tuda felvilágosítást adni. A honvédelmi bizottmány vagy nem kapott még újabb hivatalos tudósítást, vagy nem volt kedve az ügyek valódi állásáról a közönséget értesíteni. A megkérdezett harczfiak feleletein eligazodni nem lehetett.
Az érkezők száma sokkal kevesebb volt, hogy sem azt a Görgei parancsa alatt álló seregek szétveretésének lehetett volna tekinteni; azt pedig, hogy a móri sereg Pestig szaladt, senki sem volt képes rólok feltenni.
Későbben egy utász csapat vonult a hídon végig katonai rendben, kapitányuknak, ki ismerősöm volt, vezénylete alatt.
Megörültem, hogy most legalább bizonyosat fogok tőle kitudni.
„Hogy állunk barátom?” kérdém hozzá tolakodva.
„Hm, hogy állunk? csak annyit mondhatok, hogy nincsen seregünk.”
„Ebből nem sokat értek,” — folytatám — „szíveskedjék ön határozottabban nyilatkozni.”
„Nincsen seregünk,” — felelé másodszor is a kapitány, — „s két nap alatt az osztrákok Pesten vannak.” Ezzel vállvonítva tovább ment.
Miért titkolódzik ez ember, s miért nem hivatkozik történt dologra, — tépelődém magamban.
El nem képzelhetem, miként semmisülhetett meg csata nélkül Görgei serege, mellyet a közönség legalább is 30–40 000-nyi főre becsült, a császári hadakra nézve pedig azon hiedelemben volt,hogy azok sem lehetnek nagyobb számmal, s velök a magyar sereg mindig mérkőzhetik.
E gondolatokba merülve, szinte ismerős képviselőt szólíték meg, kiről bizonyos voltam, hogy előttem el nem titkolja, ha valamit tud.
„Úgy látszik, édes barátom! rosszra fordulnak ügyeink,” — volt az egykedvű válasz, — „de én semmi határozottat nem tudok, a honvédelmi bizottmány még nem közlött velünk semmit.”
A kemény hideg miatt, tovább is az utczán szemlélődni kedvem nem lévén, lakásomba tértem.
„Mi hírrel jössz? férjem!” — kérdé beléptemkor a nő.
„Most az egyszer” — felelem — „semmivel, mert semmit sem tudok, ha történt valami elhatározó, bizonyára fog még ma, bár milly későn, a képviselőház ülést tartani, addig tehát légy várakozással; mert a mint tudod, saját képzetemnek összeállításaival valakit felvidítani, vagy elkomorítani nem szokásom.”
„De Pestre csak nem eresztik be a császári seregeket?” töprenkedett ő tovább is.
„Azt a jó isten tudja; s talán még Kossuth válaszolhatna reá, ha alkalmad volna megkérdeni. Egyébiránt egy körülmény szeget üt fejembe. Kossuth több ízben említé már a nemzeti gyűlés színe előtt tartott beszédeiben, hogy az ország védelme nincs a fővároshoz kötve, s ha stratégiai tekintetből Pestet el kellene hagyni, Szegedet jelelte ki azon helynek, melly az országgyűlést biztosan keblébe fogadhassa. Én azt hiszem, Kossuth e lépésnek lehetőségét, vagy talán szükségességét előre látván, hogy a csapás váratlan ne legyen, az abbani megnyugvásra akarta a kedélyeket elkészíteni; most talán éppen azon ponton állunk, hogy néhány nap múlva az országgyűlés a kormánnyal együtt Szegedre költözend, s alkalmasint én sem maradhatok el tőlök.”
,,Az isten szerelméért!” — kiálta nőm, — „csak nem akarsz tél közepén magamra hagyni a gyermekekkel együtt.”
„Én bizony édes lelkem! soha sem távozom szívesen körötökből, mert a távollét fanyar; de most az egyszer a távozásra fő indok épen az, hogy tél közepe van.”
„Értelek, kedvesem! de ha nehezemre esik.”
„Ki tehet arról. Egy idő óta a körülmények mostohasága miatt egyedül csak hivatalbeli díjazásra vagyunk szorítva, s a számvetés igen egyszerű.”
„De látlak-e többé ez életben? Ha Windischgrätz seregei legyőznek és elfognak benneteket?”
„Az megtörténhetik, de hát mit tegyek? Én a forradalomban szereplő nem vagyok, s ugyan megesnék bele, ha egy szerény hivatalnokot, ki havidíjából él, s a politika kerekén egy hajszálnyit sem mozdít, büntetnének.”
Azonban a szerető nőnek kételyei még nem voltak megszüntetve; a hírlapok által felizgatott és elrémített közvélemény a császári fővezért szörnyetegnek, a hadsereget pedig dühös vadnépnek képzelte.
E közben az ajtón kopogás hallatszék.
Két fiatal barátom halálsápadtan toppant a szobába, s e szavakkal „mindennek vége, — oda vagyunk” — köszöntének be.
Szánakozó mosolyra vonulták ajkaim.
Mert a két egyén a képtelenségekkel teljes, s önzésből gáncsoskodó „Martius 15-ke” czímű lap vak imádóinak sorába tartozott, kik magasra felvont szemöldökkel, s konok makacssággal az országgyűlést szüntelen kárhoztatták, miért nem kiáltja ki valahára a respublikát, melly minden bajnak egyszerre véget vetne.
„Igen meglepő reám nézve, önöknek ijedelme;” válaszolám szárazon.
,,Ihol az optimista, ki mindig szép reményekkel kecsegteti magát,” — mondának ők — „midőn az egész város rémülésben van.”
„Hát a respublika örjöngő hívei mióta nem tartoznak az optimisták sorába?” kérdém élesen.
Elevenre tapintottam, s a felelet elmaradt!
„Ön tehát mindig reményl?” fogá fel az ifjabbik a beszéd fonalát.
„Én csak a tények és adatok összevetéséből ítélek, s ha másképp nincs, a végzetnek fátumszerűségében inkább megnyugszom, mintsem fejemet falba verjem.”
„Nem hiszi tehát, hogy jelenleg a legrosszabbul állunk?"
„Legalább nem akarom hinni, mert adataim nincsenek reá.”
„Hát az nem elegendő adat, hogy Görgei folyvást retirál, s a császári seregekkel megütközni nincs elegendő ereje; vagy talán ő is áruló, mint sok más volt.”
„Vagy talán egyik sem áll a kettő közül,” — szakítám félbe okoskodását,—„nem látom át, miért ne lehetnének a hátrálásnak több okai is. Én csak akkor szeretek valamelly tárgy felett okoskodni, ha biztos kiindulási pontom vagyon.”
„Fogadni mernék, hogy Pestre bevonul Windischgrätz feltartózhatlanul, s akkor vége a drámának,” — mondá búskomolyan másik vendégem.
„Véleményem szerint” — folytatám az ingerkedést —, jelenleg a republikánusokhoz legkevésbé illik a kétségbeesés.”
„Ha mégis nem volna mitől tartani, de „Windischgrätz bosszúból minden fiatalságot katonának fog szedetni.”
„Úgy mondja a Mártius 15-ke, s ha ez igaz, — a min azonban több okoknál fogva kételkedem, — bizony nem tanácslom önöknek a Pesten maradást.”
„Ha a kormány elmegy, mi sem maradunk itten” felelének ők.
„Ízlésüktől függ.”
Vendégeim eltávoztak, s én szivarra gyújtván, az otthoniasságnak teljes kényelmével a meleg kályha mellett, a hadviselés illy rideg időbeni borzasztóságáról, s a szegény harczfiak szenvedéseiről elmélkedém, egyszersmind rendeleteket osztva, hogy két nap alatt minden, a mi elutazásra, s talán két hónapi távollétre szükséges, összekészíttessék. Minthogy pedig az év utolsó napja volt, családom körében szívélyes estét tölteni szándékoztam.
Csendes mélámból a hivatalszolga zavart fel, ki nagy sebbel lobbal lépett be, tudtomra adandó: sietnék két hónapi fizetésről írt nyugtatvánnyal Budára a fizető hivatalba, mert éji 12 óráig még folyik a fizetés, más nap pedig a pénztár vitetni fog Debreczen felé, s a képviselőháznak esti 7 órakor tartandó ülésében a Debreczenbe költözés kerül szőnyegre.
A csalódásoknak egész világa tárult fel előttem.
Reszkető kézzel írtam a nyugtát, s remegő lábakkal siettem fel Budára a fizető hivatalba, hol daczára a perczről perczre növekedő hivatalnokok tömegének, szerencsés valék, dolgomat várakozáson túl hamarabb végezhetni.
Haza érkezvén, mintegy félórát pihenve nyugtalan kedéllyel sieték a képviselő ház teremébe.

A nemzet-gyűlés tagjai lassanként gyülekezének, s a karzatokon számosan egybegyűlt hallgatóság néma csendben, feszült várakozással várta a történendőket. Minden szem csak Kossuthot kereste, arczvonásaiban lelke jelen állapotát, s ez által a hon ügyeinek mibenlétét olvasandó. Több izben láttam Kossuthot a gyűlésteremben komor arczkifejezéssel, midőn mások örültek, vagy legalább szomorkodni okuk nem volt, — láttam arczvonásaiban a belső megnyugvás és elégedés jeleit, midőn körülötte a nagy többséget rémülés szorongatta, s hatalmas szavának velőkig ható dörgésére a bizalom szállott vissza a keblekbe. E napon, ez este Kossuth mosolygó ajkakkal lépett a terembe; nem lehetett kivenni, hogy a mosoly erőltetett lett volna; s az egész valóján elömlött nyugodtságból, és beszédének, midőn felszólalt, bizodalmas monoton hangulatából azt lehete következtetni, hogy ő ugyan terveiben bízik, s azok kivihetősége iránt meg van győződve, de a kívülötte álló tömeg az ő lelkének merész reptét utolérni, nem képes. Ő különösen feltette magában ez egyszer nem szerepelni, s a herczeg Windischgrätzhez indítandó küldöttségnek kinevezésébe teljes készséggel bele egyezvén, gróf Batthyány Lajos abbeli indítványára is: hogy a honvédelmi bizottmány a nemzeti-gyűlés nélkül induljon Debreczenbe; ez pedig vagy oszlassa fel magát, vagy Pesten maradván, várja be a küldöttség visszaérkeztét, ennek jelentése nyomán határzandó, — ámbár ez indítvány Kossuthnak semmiképp sem tetszhetett— ismét a legegyszerűbben csak annyit válaszolt: miként ő az ebbéli rendelkezést a gyűlés bölcs elhatározására bízza. E fontos kérdésben Madarász László lépett fel hosszú, kíméletlen modorban a szószékről elszavalt beszédével, mellynek főereje abban állott: hogy a honvédelmi bizottmány, nem lévén felelős kormány, s csak a nemzetgyűlés többsége kifolyásának tekintethetvén, — mit e gyűlés más alkalommal már elismert, a kettőt egymástól elválasztani nem lehet, s a nemzetgyűlést nem képzeli olly gyávának, miszerint eddigi tetteire nézve a felelősséget magára vállalni ne merészelje. — Az okoskodás kézzel fogható volt, s az ügy azon fordulatot vette, hogy illy körülmények között becsülettel Madarászt senki meg nem czáfolhatta. — Az elindulás tehát más napra lett határozva, a Debreczenben leendő megjelenés mindenkinek hazafiúságától megváratván.
Ha ezen rögtönzés netalán nyáron történik, vagy olly város nyújthatott volna menekvést, melly Pestnek kényelmeit megközelítheté, nem komorult volna el annyi kedély e határozatra; de az utazás dermesztő fagyban s Magyarország egyetlen európai nemesb ízlésű, és az élet valódi kényelmeivel kínálkozó városábóli kiszoríttatás kínos érzete, főképp a jobb módúakra igen leverőleg hatott, s önként vetette fel magát azon gondolat, hogy a hon műveltebb részének feladásával már minden veszve van.
Minthogy ez ismertetésnek nem czélja: politikai okok fejtegetésébe bocsátkozni, csupán a Debreczenbe költözés történeti körülményeit feljegyezni; ennélfogva a fentebbi határozat politikai oldalának, valamint számos képviselők újabb tervezgetéseinek taglalásába bocsátkozni nem fogunk.
Az ülés vége felé Kossuth kinyilatkoztatta; hogy a szolnoki vasútvonalon hajnali 3 órától kezdve, déli 11-ig a vonat négyszer induland, készen az országgyűlés és kormány tagjainak felvételére; s nekem is az illetők által tudtomra adatván, hogy a kormányt követni kötelességemnek tartsam, az ülés vége előtt esti 10 óra után haza tértem. Képzelhető szegény nőm meglepetése, midőn értésére adám, hogy reggeli 7 órakor már indulandó vagyok. Rögtöni zavarodása felébreszté félig meddig megnyugtatott kételyeit, s bennem csak szerencsétlen áldozatot szemlélve, könnyekre fakadt. Nagy bajjal sikerült öt megnyugtatnom az iránt, hogy működésem nem lévén forradalmi, nem hiszem, hogy valakinek reám gondja leendne. A nő gyengéd szerelme, s a kegyeletes gondosság férje iránt a hideg számitást teljesen kizárja. — Éjféli 1 óráig összekészítém málhámat, legrosszabb esetben három hónapra számítva kimaradásomat, s útra felkészülten ágyra dőltem, nem ugyan aludni, mert szemeimre nem jött az álom! hanem a múlt napnak fáradalmai után kissé legalább pihenni.

1849-ik évi január 1-én reggeli 7 órakor búcsút vevék családomtól, s mély keserűség közepette hagyám el őket, mert visszatérendésem nekik legalább mesének látszott, s bérkocsiba ülve a vasúthoz hajtatok. Az itteni hivatalnokoknak szoros parancsuk volt, senkit egyebet, csak a nemzetgyűlés tagjait, álladalmi hivatalnokokat és javakat, a kormánytól nyerendő kármentesítés fejében, jegyzék mellett, szállítani. Ha ez üdvös rendszabály nem hozatik, a temérdek minden rendű menekülök összetolulása nem kevés alkalmatlanságára válhatandott a kormánynak, mind Pesten, de leginkább Szolnokon. A sietség, zavar, s időrövidség végett útlevélről nem gondoskodtam, s a vasúti hivatalnok nem vélvén magát feljogosítottnak felvételemre, kénytelen valék a városba visszatérni. De, boldog isten! megátkozta az Madarász rendőrségét, ki aznap délelőtt útlevelet akart váltani; Madarász volt az első, ki sátorfáját felszedte, alárendeltjeinek még csak Albákat sem hagyva. Üggyel, bajjal sikerült útlevélre szert tennem két órai futkosás után. Tíz órakor ismét a vaspályánál voltam, s nevemet a jegyzékbe írván, bebocsáttatám. Fél óra alatt a várakozó terem megtelt ismerős arczokkal, s elvégre az üvegajtók felnyittatván, a kocsikra tolultunk, kiki magának kényelmes ülést keresendő.
E napon a vonatok pontos indulása nem tartatott vagy nem tartathatott meg a jelevők nem csekély bosszúságára, kik a csípős hidegbeni várakozás kellemetlenségét igen érezvén, még azon félelemből sem vetkezhettek ki, hátha valahol a Dunán, talán Vácznál, talán Soroksárnál észrevétlenül átkelt ellenséges csapat váratlanul rajtunk üt, s az egész vonatot elfogja, mert valljon az ellenség nincs-e már Ó-Budán, ki merte volna egész határozottsággal tagadni? Különben is a pálya főépületének falai közt várakozó kocsiknak a félhomály börtönszerű tekintetet kölcsönöz, s a kedélyek elkomorítására hosszabb várakozás mellett, főleg menekvőknél, nagy hatással van.
Végre a harang jelszavára a vonat indulni készült, de hirtelen zökkenéssel megállott. Újabb csalódás, újabb bosszúság! melly a kocsiban ülők sóhajában tört ki, nem levén kedvünk beszéd által a hideg léget beszívni.
E közben ágyúk dörgése a távolból csapta meg füleinket.
Az utazók egymásra néztek, egymásnak arczairól olvasandók: jól hallottak-e, mert saját füleinek senki sem akart hinni.
A dörgés rövid idő múlva megújult, mintegy hat darab ágyú működését gyaníttatván.
„Ez ágyúdörgés!” mondák többen.
„Valósággal az, de honnét jön?” kérdék mások reszkető hangon.
Ekkor a vonat lassú haladással kiindult az épületből, mintha akarna is bennünket szállítani, nem is.
Még a pályafő telkén másodszor is megállott.
S csakhamar hallatszottak ismét az ágyúdörgések; mivel a lég tiszta, az ég derült volt, mi pedig a szabadban valánk, tisztán, és meglehetős erősen.
„Ez csakugyan szándékos árulás, a vonatot el akarják fogatni!” kiáltának többen.
Egynémellyik rémültében szólani sem tudott, s kezeinek, mint szinte szivarának ajkai közötti reszketése, s arczának halálsápadtsága tejesen elárulta félelmét.
A társaság egyik tagja azon vigaszt találta fel, hogy a vonat azért áll, mert még több kocsi fog hozzá köttetni.
A vonat csakugyan hátrált, s a hozzákötendő kocsikkal összezökkent.
„Átkozott lassúság, csak már neki erednénk!” volt a közóhajtás.
Ezután kezdődék az okoskodás a felett: hol folyik az ágyúzás?
Mintegy ösztönszerűleg dugtuk ki fejeinket a kocsi ablakain, ha talán a budai hegyeken füst, vagy tűzlobbanás nem volna-e látható.
Képzelődésökben sokan ezt is látni vélték, mert a benyomás, mit a hang erőssége tett, annak igen közelségét gyaníttatá.
A dörgés valósággal Budától legalább is négy mérföldnyi távolságról, hegyek közül jött, s a síkon, hol valánk, annak helyzete, és a hegyhezi viszonya miatt igen tisztán hallatszott.
Hogy a levert kedélyeket kissé felelevenítsem, egész komolysággal mondám, hogy a tüzéreket a sz. Gellért hegyén látom mozogni.
Ez állítás még is nevetségesnek tetszett, és mosollyal fogadtatott.
A vonat ismét megindíttatván, a kedélyek nyugodtabbak lőnek.
Alig hogy a váczi és szolnoki vonalt elválasztó ponton jobbra elkanyarodánk, a vonat ismét megállott, és hosszabb szünet után gyorsan hátrált.
„Gazság, pokoli ármány” kifejezésekben tört ki a türelmetlenség és harag.
Egyik közülünk a vasúti jelekről észrevevé, hogy egy velünk szemközt jövő vonatnak kikerülése végett szükség hátrálni olly pontra, hol szabad két vonatnak találkoznia.
A jövő vonat honvédeket szállított, kik az alsó vidékről rendeltettek fel Görgei seregeinek erősítésére.
Elhaladván mellettünk, átszólottak hozzánk: mit futunk, mit félünk, midőn ők jönnek.
Minthogy honvédeket láttunk, császáriakat pedig nem, úgy tetszett, mintha már mentve volna minden, s nincs mitől tartani.
Mindenki mosolygott, s most jóval 12 óra után tovább folytatók utunkat.
Majd minden állomáson adta elő magát valami, a mi gyors haladásunkat késleltető.
Fele úton azon vonatot is utolértük, melly reggeli 9 órakor indult el Pestről.
Mi bajok akadhatott az úton, nem tudhatám meg.
Szerencsénkre épen egyik állomási ponton törött el egy ágyúgolyókkal megterhelt kocsinak tengelye.
A szekér kiüríttetvén, a pályából kilöketett.
Valaki azt találta mondani, hogy a gőzgép romlott meg, s addig el nem indulhatunk, míg Pestről mást nem küldenek.
Mérges tekintetünkkel majd megöltük a borzasztó hírmondót.
Azonban semmi sem volt a dologban.
Végre a nagy teher miatt szokottnál lassabb menetben esti 7 órakor Szolnokra beértünk.

Négyünkkel, kik az út további folytatására szövetségbe állánk, egy rozzant kopott kocsi, mellybe bebújni alig lehete, döczögött be a fagyos göröngyökön a helységbe, s az egyik fogadó előtt megállapodott.
Podgyászát kiki kezébe véve, betérénk a vendéglő-szobába.
Az első szoba, mellybe benyitánk — mint padlózatlan földje, s egy hosszú piszkos asztalon, és két hosszú lóczán kívül, egyébként bútorzatlan állapota mutatá — máskor a borozó köznép, vagy kocsisok gyülhelyéül szolgált, jelenleg a megérkezett vendégek által csak félig volt igénybe véve; ellenben a másik szobában, melly az utczára nézett, s rendesen úri vendégek elfogadására volt szánva, illendően terített három asztalnál kényelmesen, és jóízűn falatoztak azok, kiknek legkorábban megérkezni engedte a szerencse, s hátuk megett a megürülendő helyek elfoglalására már új vendégek várakoztak, úgy, hogy az egész szoba tömve volt emberrel.
Holminkat az első szoba egyik zugában halomra rakva, folyvást szemmel tartottuk, miközben reszkető tagjaink jól fűtött kályha mellett ruganyosságukat lassanként visszanyervén, az iránt kezdénk tanakodni: mimódon juthatnánk eledelhez, s hol fogjuk az éjet tölteni?
Minden perczben újabb vendégek érkezének, s félóra alatt a külső szoba is annyira megtelt emberekkel, hogy mozdulni alig lehetett.
Éheztünk, s elcsigázott tagjainknak pihenésre vala szükségök.
A szobában nem volt egy talpalatnyi szabad tér, különszobáról álmodni sem lehetett.
Mit tevők legyünk?
Egy a kapu alatt fuvarra várakozó szolnoki lakost szólíték meg: „Atyafi, tudna-e az éjjelre szállást adni?"
„Igen szívesen, uram, ha az urak megelégesznek azzal, mi szegénységemtől kitelik.”
„Nekünk egyéb nem kell, csak hogy jó melegen fekhessünk.”
„Fogadom, abban nem lesz hiba; hányan vannak az urak?"
„Négyen; mind együtt kívánnánk maradni.”
„Akárhányan vannak az urak, csak tessék, jőjenek velem, lakásom ide nincs mesz-szire.”
„Azután főzethetne-e valami meleget vacsorára?"
„Már uram azt nem ígérhetem meg, késő is az idő, nem is tudom, van-e valamije a feleségemnek odahaza, de egy kis kenyér, s pogácsával, úgy hiszem, szolgálhatunk.”
„Legyen tehát atyafi várakozással, még itten valami meleget eszünk.”
„Csak tessék szólítani az úrnak, mikor gondolja, itt leszek a kapu alatt.”
Visszamentem a szobába társaimat vigasztalni, s ezután a pinczért rohantuk meg, hozna valami ennivalót.
Többszöri ostrom után egy tál pörköltet ragadtunk ki kezei közül; a tányérokat és evőeszközöket üggyel bajjal külön kellett kicsikarnunk.
Most igyekeztünk éji tanyánkra eljutni.
Nem volt ugyan messze, de a dermesztő fagyban száz lépést is sokalltunk.
Végre jó a ember lakába bevezetett.
A családnak négy tagja: egy aggastyán, vezetőnk, ennek házastársa, egy 9 éves leánygyermek éltek együtt a ház egyetlen lakható szobájában; s ráadásul a házi macska dorombolt a kályha mellett.
Jámbor istenfélő emberek voltak, megelőző készséggel minden szolgálatra magokat ajánlók, a nélkül, hogy valami jutalmat kialkudnának, vagy csak várnának is, mint ez a magyarnak általános nemzeti jelleme.
Ízletes kenyeret, pogácsát, és füstös kolbászt raktak előnkbe, s az evésre váltig unszoltak.
Csak az edények ne rontották volna el étvágyunkat!
Kevés vártatva a házi gazda ismét három vendéget hozott, s ez éjre tizenegyen szorultunk össze egy közép nagyságú szobában, mellynek majdnem egy negyedét a szalmávali fűtésre készített, alól széles, fölül csúcsos, fehérre meszelt kályha foglalá el.
A család tagjai egy kisebb ágyba, és szegletbe vonták meg magukat, a menyegzői magos nyoszolyába a két éltesebb vendéget fekteték, ötünknek pedig, bővében levő ágyneműikből, a földön jó fekvést készítének.
Nehogy egyik a másikon tipródjék, egyszerre kellett lefeküdnünk, és reggel egyszerre felkelnünk.
Emberséges gazdánknak vendégszeretetét kevéske pénzzel háláltuk meg, mit neje a bankó tartalmát nem is nézve, pirulva szorított markába, mintegy restellvén, hogy isten jobb sorssal nem áldotta meg, a felebaráti kötelességnek jutalom nélküli gyakorolhatására.

Január 2-án kegyetlen hidegre virradtunk fel.
Miután a vendéglőben az annyira óhajtott meleg reggelit nagy sokára megkapnunk sikerült, első gondom vala a továbbutazást mindenképp siettetni; mert az unalom már is kedvetlenül hatott reánk, s a többi állomásokon a nagy tolongás elkerülése igen kívánatossá leve.
A környékről tömérdek számú előfogatok voltak berendelve Szolnokra; külön alku mellett pedig fuvarozni senkinek sem volt szabad, nehogy társai, vagy az álladalmi javak elszállítása rövidséget szenvedjenek.
A Tisza hídja sorompóval volt elzárva, s míg az álladalmi javak el nem szállíttattak, az átmenetel senkinek meg nem engedtetett.
Helyben kellett tehát ebédelnünk, ami ellen panaszunk nem volt.
Délután 3 óra felé a híd mindenki számára nyitva állt.
Tüstént utalványoztattam az előfogatot, s társaimmal két kis parasztszekéren útnak indultam.
Azzal vigasztalók magunkat, hogy korán beérünk a két mérföldnyi távolságra levő Török Sz. Miklósra.
Csalatkozánk.
Amint egy alföldi paraszttól hallám, a mérföldeket itten az ördög mérte ki.
Amit kettőnek neveznek, az becsületes háromnak, s ollykor négynek is beillik.
A Tiszántúli rónavidék typusa egészen különbözik a dunai vidék typusától.
Emitt sürűn következik egymásra a jobbára kicsiny, vagy igen közép nagyságú falvak lánczolata, közönként rendesen kisebb, a nagyobb városoktól megszakítva, mellyek a városi iparnak levén székhelyei, az európai csinosodáshoz mind inkább közelednek; — Pesten túl a Tiszáig e typus enyészik, ritkulnak, de egyszersmind nagyobb területtel tűnnek fel a helységek, mellyek itt ott mezővárosoknak neveztetnek, csak azért, mert vásárjoggal bírnak, s iparuk a köznép számára gyárt fel néhány czikket. Azonban a Tisza, Maros, és keleti hegyláncz közötti rónaság egészen más szint ölt magára. E térség bővében van a népes helységeknek, mellyeknek lakossága 8–30 000 közt változik. Neveztessenek bár faluknak vagy városoknak, tekintetök egyformán parasztos, mint a földmíveléssel s marhatenyésztéssel kiválólag foglalkozó törzsökös magyarok lakhelyei. Ugyanazért határaik végtelen terjedelműek, s a helységek iszonyú távolságra vannak egymástól. A dunántúli magyar, ki az alföldet csak regékből s népdalokból ismeri, midőn a Tiszát átlépte, majdnem Ásiában képzeli magát.
A dunai vidékeken a postaállomásokat 2 mérföldről 2 mérföldre, faluba, vagy városba igen könnyű elhelyezni, s azért itten egy postaállomás, vagy két mérföld rendesen hason értelmű; a különbözés ¼, vagy ha sok, ½ mérföld. A Tiszán túl majd minden helység egy postaállomás, s a távolság köztök rendesen 2 ½, 3, 3 ½ hosszú, vagyis magyar mérföld, s azért az alföldi köznép csak a kisebb és nagyobb hajtásról ismeri a távolságot, s ha kérdeztetik: mennyire van még e vagy ama hely; rendesen azt feleli: nem messze, — vagy: nem ollyan nagyon messze.
Török Sz. Miklóst illetőleg azt mondotta fuvarosunk, miszerint a nap lenyugta után hamar be fogunk érni.
Valóban gyönyörűen tündöklöttek a csillagok, s némellyek már el is merültek a láthatár tengerébe, midőn beértünk.
Óránkat nem is nézők, mert egyikünknek sem volt kedve ruhájának kigombolásával bíbelődni.
A mint kiki szénaülésébe csúszott, mozdulatlanságából nem nagyon igyekezett kivergődni.
Melegen voltunk ugyan ellátva, de mégis hiányzott az alföldi bunda, mellyből az utas olly nagy megelégedéssel kukucskálhat ki, s mosolyogva kérdezheti: hogy vannak künn.
Hiában! az alföld nem vala szülőföldünk.
Végre a 8,000 népességgel bíró falu végére értünk.
Hála istennek ! itt vagyunk czélunknál.
De azért a hosszú és keskeny faluban távol volt még a fogadó.
Még ezt elérhettük, ugyancsak dideregtünk.
A fogadó udvarába hajtatva, az erőtlenség miatt alighogy leszállhatánk a szekérről, ujjaink pedig megmerevedtek.
Fogadósnak vagy szolgának se híre, se hamva, s a folyosó világítás nélkül vala.
A fagyos földön tipegtünk topogtunk, roskadó lábakkal és előre görbült testtel.
Történetesen valami kisbíró-féle embert pillantánk meg.
„Lehet-e e fogadóban szobát kapni?” kérdem tőle.
„Volna itten egy, uram!” felelé a kisbíró, kalapját megbillentve.
„Tehát vezessen be bennünket,” viszonzám keményebb hangon, hogy a bámész ember előtt tekintélyt szerezzek.
„Egyszeribe tekintetes uram!”
Bevezetteténk egy kis szobába, mellynek ablakán és repedt ajtaján dúdolt be a szél, s mellyben két rozzant széknél egyéb nem volt, a langyos kályhánál pedig kezeinket sem melegíthetők meg.
Ezenkívül két utasláda és esernyő hevert a szegletben.
A gazdátlan málhát figyelemre se méltatván, a szobába betelepedtünk.
A kisbíró folyvást bámészkodva állott az ajtónál.
„A kályhába tüzeljenek, amint csak tudnak, — fizetünk.”
„Meglesz uram!” lőn a mosolygó válasz.
„Hol a fogadós, vacsorára van szükségünk.”
„Engedelmet kérek tekintetes uram!” mondá a kisbíró, „a korcsma üres, mert a volt kormáros a napokban elment, az új pedig csak néhány nap múlva költözik be.”
„Tehát nem lehet itt ételt kapni?”
„Lehet biz uram, van itt a ki főzzön.”
Megrendeltük, mit lehetett, pörköltet és bort.
„Asztalt, székeket vagy lóczát, azután elegendő szalmát fekvésre! Kisbíró lásson utána, ha jó borravalót akar.”
„A szomszédból kellene hozni mindent, mert itt a korcsmában semmi sincs.”
Akárhonnan, csak hevenyében, a fáradság nem lesz hiában.”
Azonban emberünk nem akart mozdulni helyéből.
Elértettük szándékát; a borravalót előre akarta felcsípni.
„Lánczos hordtát! Sz. Miklóson mind ollyan bámész a nép, mind kend,” mondám haragosan.
Erre a pór elment.
A kívánt tárgyakat csak időközönként hozta, s mindenért különös borravalót látszott várni.
Hogy folytonos gyors szolgálatát biztosítsuk magunknak, s egyszersmind az általa tervezgetett taksálásnak elejét vegyük, jutalmát a végső perezre hagytuk.
Így kénytelen volt mindent megtenni, s szüntelen körülöttünk forgolódni.
Sűrű nógatások után hozá az úgynevezett pörköltet, a mi zsírban sütött szalonnadarabokból állott.
Bámultunk, nevettünk, s az ételt neki ajándékoztuk.
Alig hiszem, hogy ő is megette légyen.
Midőn feküdni készülénk, megérkeztek a két darab málhának gazdái.
Szemeiket meresztették jogaik bitorlóira.
Mi pedig mosolyogtunk, azon gondolatban: szemesnek áll a világ.
Úgy kell nekik, mért hagyták nyitva az általok elfoglalt szobát?
Örültek, hogy a szegletben nekik is jutott hely.

Menekülés Debreczenbe, 1849. jan. elején. Egykorú vázlatok után. (Gracza György Az 1848–49-iki magyar szabadságharcz története című könyvéből.)

Január 3-kán reggeli 9 órakor — mert a hideg csípőssége miatt hamarabb megindulni alig lehetett, miután a tizedik szomszédban kellett reggeliznünk, — utunkat folytatni készültünk.
A kisbíró már a tornáczban őrködött.
Kielégítettük becsületesen, s ő még a szomszédból — mint mondá — nagy bajjal czipelt asztalért külön borravalót követelt.
Azt is megkapta.
Tegnapi fiatal kocsisunk, ki rendelet szerint Kardszagig tartozott hajtani, több társaival egyetértve, kinyilatkoztatta, hogy ő tovább nem visz bennünket, hanem visszaindul.
Meghökkentünk, — mert Sz. Miklósra előfogatok berendelve nem voltak.
Az egyenlőség és testvériség akkor leginkább divatozó elveinél fogva szép móddal kérdők az embert: „Mi oknál fogva készül haza?"
„Csak azért uram!” felelé ő, „mert társaim sem akarnak tovább menni.”
„Úgy hiszem, a fuvarbér elég becsületesen fizettetik, s az előfogat kiszolgáltatása által nem képzeli magát károsítva?"
„Az iránt uram, nincs panaszunk, de ha a többiek mennek, én sem akarok tőlök elmaradni.”
„És ha mi ráadásul még jó borravalót is adunk.”
„Még úgy sem megyek tovább, mert fáznak a lovaim.”
„Úgy tehát az eddigi hajtásért sem fizetünk.”
„Csak nem kívánják az urak a szegény embert károsítani.”
„A szegény ember se kívánjon minket cserben hagyni.”
A fenyegetés mindkét részről nem volt egyéb hasztalan szószaporításnál, mert ha mi volt szekeresünket elbocsátjuk, aznap Sz. Miklósról nehezen indulhatánk vala el; ő pedig bér nélkül visszatérni nem volt hajlandó.
Ennek tudatában újra kérők a legényt, készítené az ülést.
Ő bizony nem visz tovább.
Bosszankodtunk a parasztnak otromba kötődésén, s rá rivalltunk, hogy a 25 bot majd megtanítja becsületre.
Ennek említésére azt képzelte a szegény ördög, hogy a szolgabírónál is hatalmasabb urak vagyunk, s egész alázattal mondá: „tessék hát felülni.”
Fél órával előbb indultak meg a néhány százra menő szekerek, az álladalmi kincsekés javakkal, s az illető személyzettel együtt. Egyik szekérnek a másik elindulására kellett várakozni, hogy egymásból kibontakozhassanak. Előtér nyerése végett egy mellékutczából igazodtunk a sorba.
Mintegy száz szekér lehetett előttünk.
A papírpénzgyár szétszedett gépezetének részeit, s a gyártáshoz szükséges papírral teljes rakládákát láttuk azokon vitetni, a minden szekeren a gyárszemélyzetből két egyén ült.
A rögtönzött szállítás következtében kevés volt közülök meleg ruhával az útra illően ellátva, s többnyire pokrócz takarójokkal védték magokat a hideg ellen, nyakuk körül pedig vastag nyakkendőt tekertek.
Mindamellett a szenvedésben állhatatosaknak látszanak.
Jó távol haladánk már a falutól, midőn visszapillantók a hosszú karavánra, melly szinte egy mérföldet lepett be.
Tél közepén a messze terjedő síkságon a látvány nem mindennapi volt.
Kisújszállás leendett a város, hol megállapodhatánk.
De az még a messze távolban vala.
Sz.Miklós rég láthatlanná lett mögöttünk s Kisújszállás tornyát is hasztalan keresék szemeink.
Sem jobbról, sem balról nem vala nyoma valamelly helységnek.
Minden oldalról róna pusztaság környezett bennünket.
Mint a tengeri hajós ég és víz, úgy valánk mi ég és föld között.
Reám nézve sem e terjedelmes térség látása, sem az utazás kellemetlenségei meglepők nem voltak, mert az alföldet régtől ismertem, az utazás rossz oldalát pedig megszoktam volt.
Mindazáltal kedvetlen hatást nem gyakorolt reám, mint a többi társaimra, a nagyszerű pusztaság, mert abban, mi nagyszerű, mindig van valami szépség.
A láthatár körében legmagasabb tárgy az ember, s lehelletét szabadabbnak, magát büszkébbnek érzi, s úgy tetszik, lelkét nem szorítják annyira emberi törvények, mint ott, hol a földnek kisebb nagyobb göröngyei a láthatárt szűkítik.
A puszták szabad fia, azoknak korlátlan ura is egyszersmind, paripáján száguldva, daczol az elemekkel.
Kellemes nyári napon az ég madarai által elevenített egyszerű természet gyönyörrel tölti el a keblet, s a benyomásban van valami költészeti.
Oh! de a mindenség irányában mint eltörpül az ember saját szemeiben, midőn nyáron a tikkasztó hőség elzsibbasztja erejét, a felszálló por elfojtja lehelletét, vagy ha a bősz elemek csatára kelnek, s a rónaság közepén általok meglepett utas csak az alkotó iránti hitében s bizalmában leli fel a menekvést; rideg tél közepette pedig a kegyetlen fagy gőgös elbízottságának szárnyát szegi.
Ez utóbbi oknál fogva társaim, kik most láták először az alföldet, a legprózaibb mindennapiság érzetével küszködtek a természet hatalma ellen.
E hatalom rajtam is erőt vett, bár menynyire igyekeztem társaimmal a szokatlan vidéket megkedveltetni.
A különbség köztünk csak az volt, hogy én egyedül a hideg ellen öntém ki mérgemet, ők pedig a tájék pusztaságát tűzték ki gúny tárgyául, s nem képzelhetek, hogy lehet ásiai pusztaságon, bár milly körülmények közt, költészeti benyomást keresni.
Kisújszállás láthatóvá lett, s úgy tetszett, mintha közel volna.
Az út iszonyúan húzódott.
Nem vala reményünk épségben érni el e várost, annyira elgyengítette a fagy testünket, mellynek elindulásunk előtt elegendő táplálékot nem adhatánk
S ha még arra is gondoltunk: hogy az állomáson velünk együtt megérkező több százra menő tömeg közt mimódon jutandunk eledelhez, elkedvetlenedénk.
Más körülmények között legkisebb panasz nélkül, sőt vidáman, száraz kenyéren, bár meddig tengettük volna életünket; de jelenleg a test természeti melegségének növeléséről kelle szorgoskodnunk, ha kétségtelen veszélynek nem akarók magunkat kitenni.
Reménysugár villant meg agyamban.
Mint egy puskalövésnyire, az út mellett kissé beljebb, alacsony, közönséges, de takaros házikó állott.
Az udvarban, s a ház egész környékén uralkodó tisztaság miatt méltán kételkedtem; valljon csárdának tekinthető-e e lak, vagy a közelségben levő tanyák valamelly tartozékának.
A ház előtt a vidék szokása szerint csinosan öltözött, tisztes tekintetű egyén, két szolgájával a karavánt szemlélte, talán inkább kíváncsiság, mint egyéb érdekből.
Jó módú embereknek gondolva őket, kiknek szívessége vehető csak igénybe, az útról letértünk, s hozzájok közel jutván, könyörgő hangon tudakozám: lehetne-e valamellyes meleg ételt kapni.
A szíves igenlő feleletből kitetszett, hogy e lak nem egyéb csárdánál, az utasok kivétel nélküli elfogadására.
Betérénk tehát, s a min igen csodálkozánk, példánkat senki sem követte.
Hihetőleg a többiek azt vélek, szívességből fogadtatunk be.
A kocsiról leemeltetém magamat.
Ott mulatósunk ideje alatt olly szíves szolgálati készséget tapasztaltunk, melly egy fővárosi hotelnek is becsületére válandott, s minthogy ízetlen bókoktól ment volt, kettős becse lett előttünk.
A konyhában és szobában meglepő csínnal volt minden rendezve. A gazda és gazdasszony, mindkettő kunfaj, magos szál termetű; legegyszerűbb öltözetükben a csín- és ízletességnek e vidéken s magokhoz hasonlók között bizonyosan példányképei.
Ízletes ebédünk, várakozásunk ellen, e napon nem reménylett jótétemény vala.
A fogadósné jelenlétünkben restellte a számadást, hanem cselédjét küldötte be azon izenettel: ha nem sokalljuk, (négyen) a járandóság összesen 2 ft. 40 kr. váltóban. A világért sem jött volna a menyecske maga a pénzt elvenni.
Pusztaság közepette a keresztényi jámborságnak illy dicső példája!
E jó emberek feletti örömöm határtalan vala.
Mert a mit láttam, megrögzött bal véleményt törölt ki egyszerre lelkemből.
Soha nem hittem, hogy az ezen osztálybeli magyar ember háza körében az ízletes tisztaság otthonos legyen.
Még eddig széles Magyarország vidékein s városaiban is sok zsidó, nem kevesebb német, s legkevesebb magyar vendéglősöket láttam.
Ezek közt legtisztább a német, legutálatosabb a zsidó, a magyar pedig elismert tisztátlansága mellett otrombának is tartatik.
Sajnos, de úgy van ez átalánosan.
S még sem úgy van a Nagy-Kunságban.
Hasonlítsátok össze a kunok városait, lakhelyeit, viseletöket, az őket környező megyei népnek falvaival, házaival és életmódjával, s a különbségen bámulni fogtok.
A Kunságban mindenhol rendet, csinosságot, takarékosságot, bizonyos általánossá vált ízlést fogtok találni, kívüle pedig rendetlen, szemet szúró zagyvalékot.
Azt hiszitek, a kun jobb fajta ember, mint a megyei nép?
Igenis a kun jobb fajta ember, mert rég időktől fogva szabad volt, még szomszéd rokona százados szolgaságban görnyedezett.
Üdv nektek újabb törvények! mert kiszabadítottátok hazám elnyomott népét a hűbériségnek testet és szellemet egyformán lenyűgző békóiból.
E szabadság előbb-utóbb megtermendi gyümölcseit, s tán isten megengedi érnünk: az időt, hogy szorgalom, kitartás, ügyesség és takarékosság szintolly magasztalandó erényei lesznek a magyar népnek, mint eddig henyeség, dobzódás és ostobaság gúnyos czímeivel nem egészen méltatlanul illettetek.
A karavánt Kisújszálláson utolérni igyekeztünk.
Megérkezvén, egy egész órát kelle töltenünk az utcza közepén, míg az előttünk álló valamennyi szekér elindult.
Világos, hogy mi legutolsók levénk, de a csárdábani kényelem mindent kipótolt.
E kun városnak csinos egyformasága kedvesen lepett meg bennünket; a naptól barnult izmos kun legényeket hosszúszőrű birkabundáikban, — mellyek alulról egy arasznyira fel voltak gombolva, — s csúcsos fekete báránybőr süvegeikben nemzeti büszkeség érzetével szemléltük.
Mindannyian született huszárok!
A 20 000 lelket számító Kardszagújszállásra sötétbe értünk.
E város szinte a kun szorgalom tanúbizonysága.
A nagy fogadóban még jutott számunkra meglehetős esteli.
Annakutána egy közelében lakó, szegényebb sorsú, közönséges családnál szállásolók be magunkat.
A házban takarékos tisztaság uralkodott, s a jó emberek mindenben kedvünket keresték.
Megfoghatlan tiszta fogalommal szólottak velünk a napi események felett. Ollyan dolgokról is értekeztek, mellyekről azt véltük, hogy a köznép figyelemre sem méltatja, vagy nem érti.
Olvasták ők rendesen a helybeli casinóból a Közlönyt, Kossuth lapját, Életképeket, Márcziust.
Meggyőződtünk, hogy a butának nevezett magyar köznép logikai ésszel s könnyű, felfogással bir.

Január 4-kén új előfogattal folytatók utunkat. Ezer berendelt kocsi várakozott fuvarra.
A tér, mellyen haladánk, a Hortobágynak minden irányban elágazó öntései miatt, borzasztó útvonalat képez.
Több helyett a mocsáros lapályt ketté vágó keskeny töltésen vezet az út.
A töltés maga csupa sárból készült, mert keményebb anyagokat itt messze vidéken hiában keresne az ember.
Betűről betűre igaz, mit egy történetíró a magyarokról mond: Ponunt lutum super lutum, et vocant töltés.
Hosszú esőzések után tíz ló is bajjal vontatja a szekeret.
Örül az utas, ha egy nap egy mérföldet haladhatott.
Most a kopogós fagyban lehetett ugyan haladni, de életveszéllyel.
Az egyenetlen göröngyökön kegyetlenül döczögött a szekér, s a mély gödrök miatt - a súlyegyent könnyen vesztette.
Le-letértünk egy nyaktörő lejtősségen a mellék-útra, s hasonlóul ismét felágaskodtunk a töltésre.
Minden perczben csak a súlyegyenvesztésnek kiszámításával foglalkozánk.
Ha egy kocsi feldőlt, az utána jövőknek útját zárta el.
E bal eset számtalan kocsival megtörtént.
A gépek eltöredeztek, s a zökkenésben a rakládák szét dőlvén, a pénznek szánt papír csak úgy repült ki belőlök a hóra.
A szekeret, mellyen a sz. korona viteték, hasonló sors érte, s a kisérő hadnagy fején kapott sebet, egy közgránátosnak pedig karja sérült meg.
A korona előtt és után néhány szekeren azon tisztes tekintetű gránátosok ültek, kik Budán a koronaőrzésben őszültek meg.
A polgári koronaőr, most az egyszer Bónis Samu volt.
Délben megérkeztünk Nádudvarra.
Szabolcs-megyei helység, piszkos, a lakosok szegénységére és nyomorúságára mutat.
A fogadóban már minden fel volt emésztve; a magánházaknál szinte szűken volt az élelem, vagy épen semmi. Pénzért sem lehetett meleg ételhez jutni a faluban.
Éhesen hajtattunk tovább szinte friss előfogaton, s este jókor érénk be Szoboszlóra.
Itten az útleveleket szorgosan vizsgálták és jegyzékbe beírták.
Szoboszló, mint szabad hajdúváros, 15 ezer lakossal, a szabad iparnak és szorgalomnak áldásait élvezi, de tekintete nem olly kellemes, mint a kun városoké.
Kiválólag magas fajta, izmos és jómódú emberek lakják.
A nem úri osztálybeli tanácsbeliek magasság- és elhízottságra nézve páratlanul állanak az országban, s az idegennel azt gyaníttatják, hogy tanácsbeliekre nézve extra Szoboszló non est vita, si est vita, non est ita.
A fogadóban némi kényelemmel vacsorálva, magánházba szállásolánk.

Jan. 5-én az idő meglehetősen enyhülvén, szokottnál korábban indulánk el debreczeni előfogatokon, mellyek ezeren fölül, már egy nappal előbb várakoztak Szoboszlón.
Még Szolnokon nem hagytuk ki a számításból, miszerint legczélszerübb leend világos nappal minél jókorabb érkezni Debreczenbe, hogy szállás dolgában a hátramaradókat megelőzhessük.
Hivatalos szállásra méltán számíthatánk, de azt is meggondoltuk: aki előbb jön, az válogat.
S ha egyszerre százankint rohanjuk meg a rendőri hivatalt, hány óráig fogunk az utcza közepén utalványra várakozni.
E gondolat borzasztó volt.
Kocsisunkat tehát szép ígéretekkel ösztönöztük a sebes hajtásra.
Volt is sikere, az előttünk elindult szekereket rendre elhagyók.
Egyik útitársunk, Kossuthnak nagy tisztelője, már Szoboszlón némi lázas állapotot érzett testében.
Kedvetlenül ült a szekérre, s útközben a sebes hajtás is növelvén baját, egészen neki keseredett.
Hatalmas szitkokat szórt Kossuth ellen, ki az országra illyen nyomorúságot hozott.
A milly mértékben keserűsége, úgy növekedett a mi szeszélyes vidámságunk.
Nem is volt csoda: mi szenvedéseink vég pontjához közeledénk, ő pedig most kezdett csak szenvedni.
Pajkosan felelők neki: mindezt jó lett volna Pesten meggondolni.
Ha mi is lehangoljuk szegényt, talán kétségbe esik.
Nem is volt különben, mert már azt képzelé, harmadnapra a császári seregek nyomunkban vannak, s hogy ő katonának be ne soroztassék, elhatározta, egy barátzárdába menekülni, s mint fráter beállani.
A harczias szellemmel sehogy sem tudott megbarátkozni.
Közeledénk Debreczenhez, a 15 mérföldnyi területtel bíró nagy alföldi városhoz, mellynek ez oldalróli távolsága Szoboszlóhoz csak két magyar mérföldet tesz.
A város hosszú, kerekded alakú, s területe egy □ mérföld.
A reformátusok templomának gömbölyű réz kúppal fedett két tornya veresellik a távolba.
Nem sok kellemetességre számítottunk számkivetésünk ideje alatt, s azzal vigasztalgatók magunkat: talán csak nem fog soká tartani.
Egyikünk azt hitte, capitulatio vet véget a bajnak; másik, hogy még Kolosvárra is elfutunk; a harmadik sem ezt, sem azt nem akarta hinni.
Két óra felé értünk a városba, útlevél előmutatása mellett.
A köznép bámulta az érkező vendégeket, s igen különösnek tetszett neki, hogy elszigetelt városába, hol eddig még csak megyegyűléseket és tisztújításokat sem láthatott, kormány és országgyűlés jönnek telelni.
Millyen az a kormány! hogy néz ki az az országgyűlés? tépelődék magában.
Természetesen sem kormányt, sem országgyűlést nem látott jönni, csak egyes személyeket.
A városháza előtt kiállított vigyázó megállítá szekerünket, s tudatá velünk, hogy a kapu alatt létező rendőrhivatalnál kell magunkat jelenteni.
Legnagyobb örömünkre alig valánk néhány szekérrel az egyszerre érkezők.
Negyedóra alatt tisztában valánk, s a bejegyzett szállásokból, habár a középponttól távolabb, de alkalmast választhatánk.
E perczben még kevés pesti vendég érkezett meg.
Tömegestül csak pár óra múlva jöttek a szekerek.
Egy hajdú vezetett bennünket a kijelelt gazda házáig.
Néhány óra múlva nyugodt kedéllyel pihentük ki a vesződséges út fáradalmait, s kétségbeesett társunk is jóízűt nevetett maga felett.
A viszontagságok, mellyek bennünket értek, másokra sokkal nagyobb erővel súlyosodtak.
Ki ez alkalommal előrelátó s az útra elkészülve nem volt, vagy a vidéket nem ismerte, vagy a körülmények kényszerűségénél fogva az utolsóbbak közé került, hálát adhatott istenének, ha az állomásokon hosszú keresés után szálláshoz, vagy némi eledelhez juthatott.
Számosan családjaikat is magokkal vivék.
A nők útra készületlenül, városias köpenyeikben, majd megfagytak.
Kisebb gyermekeket szülőik öltönye sem volt képes a hideg ellen tökéletesen védeni. Egy némelly atya kénytelen volt, gyermekeit a hóba állítani, s azzal dörzsölni megfagyott tagjaik felüdítése végett.
Állomásra rendesen sötétben érkezve, s a hidegtől dermedve várakozással tölték idejöket, míg az előttök álló szekerek utat csináltak, s még ekkor is előbb szerteszét kelle bolyongniuk, míg szállásra akadhattak.
A nők kényesebb gyomra nem elégítheté ki magát megszokott étkeivel, s a kisebb gyermekek múlhatlanul szükséges eledeleiket nélkülözték.
S még ezenfölül, ha jutottak is valamihez, milly kínos volt a várakozás!
Utánunk pár órával temérdek kocsi egyszerre érkezvén Debreczenbe, a városház előtti tágas piaczon összetolulának.
Ki hivatalos szállásra számot tarthatott, előbb a rendőrségnél kellett végeznie, mi a nagy csoportozatban nem hamar ment véghez.
Ki pedig hívatlan vendég volt, nem tudott hova fordulni; a városnak egy-két szűk fogadója — mint gondolni lehet — el vala foglalva, a felírott szállásokat a rendőrség osztotta ki, különben is minden szállásadó gazda csak maradandó vendéget óhajtott.
Igen igen sokan a városnak legtávolabbi zugában, alacsony kunyhókban szorultak meg.
Ugyaneznap érkezett haza a debreczeni nemzetőrség az aradi táborból.
Vígan jöttek azon meggyőződésben, hogy ott vitézül viselték magokat, s örömükben, a városon végig, lövöldöztek.
A piaczon összeszorult szekerekbe fogott lovak füleiket hegyezve mindig makranczosabbak lőnek.
Félni lehetett, hogy az összevisszakuszált kocsikat elragadják a lovak, s veszély történik.
A szekereken ülő nők rettegtek, s az otromba szokást szidalmazták.
Egy közelében álló vén kofa, ki hihetőleg azt gondolta, hogy az ő személye képviseli Debreczen városát, a sértést iszonyúnak találva, kurta bundás csípejére tevén kezeit, villogó szemekkel, s nyelvének sebes forgásával hatalmasan eldarálta: ,,Talán csak nem tetszik az asszonynak, hát minek jöttek ide, ette volna meg a fene magokat ott, a hol voltak, miért jöttek Debreczenbe drágaságot csinálni? úgy-e bizony, — mégis csak Debreczenbe szorultak.” Ez utóbbi szavakban különös nyomatékot helyezett.
Minő hatalmas nyelvök legyen a debreczeni alsóbb rendű asszonyoknak, világos példája a következő történet:
A forradalom ideje alatt egy része a nemzetőrségnek az aradi, más része pedig az erdélyi táborba indíttatott.
A kötelesség egyformán terhelt, kivétel nélkül, mindenkit, ki a kimozdított század tagjainak sorába tartozott.
A ki vonakodott, azt társai erőhatalommal vitték magokkal, időt sem engedve neki a haza menetelre, hogy családjától elbúcsúzzék.
Némellyek mégis el tudták magokat rejteni, s honn maradtak.
De a mit a becsület és erőhatalom nem vihetett véghez, azt az asszonyok nyelve eszközlé.
A férjeiktől megfosztott nők nyelv ostrommal mentek a honnmaradottak lakaiba, mind őket gyávaságukért, mind pedig nejeiket azért szidalmazván: miképp tudnak illy naplopókat és nyúllábúakat szerelmökkel boldogítani.
Ez még nem vala elég. Úton, útfélen, utczán, boltokban, mészárszékben, hol csak találták a férfit vagy nőt, mosták rólok a becsületet szappan nélkül.
A férfiak kénytelenek voltak századaik után egyenkint elindulni.
A kapitány bámult e ritka hazafiságon.
„Ez igen szép kegyelmetektől,” monda nekik, „de valaminek mégis kell lenni a játékban.”
„Biz uram,” felelé az őszintébb, „hamar meg kell vallani az igazat, most is szívesebben lennénk mi otthon, mint itt, de ha az asszonyok nyelvétől nem volt maradásunk.”

Debreczen 60 000 lakossal bíró sz. k. város, kik 3000 kivéve, mindnyájan reformátusok, s tős-gyökeres magyarok. Tekintete a városnak, el lehet mondani, parasztos. Lakosai a mezei gazdasággal és kézműiparral, valamint kereskedéssel foglalkoznak. A kézműipar az alföld szükségeire gyártja czikkeit; — a kereskedés, a mezei gazdaság és kézműipar czikkeivel, különösen a marhákkal és sertésekkel nagyban űzetik. A lakosok tehát általában földmívelők, marhatenyésztők, s emellett szűrszabók, szűcsök, gubacsapók, csizmadiák, csutorások, pipagyártók, fésűsök, szíjgyártók, vagy hentesek.
E törzsökös magyaroknak életmódja igen egyszerű, minden ízlés nélkül. Mindenki saját házában úgynevezett falusi életet él; eledele egyre-másra disznóhús, kövér kolbász, szalonna, s itala új bor a kertekből, vagy diószegi hegyekről. Mulatságot, ha épen akar, a kurtakorcsmákban keres, hol csak azt eszik és iszik, mit saját házában. Általában véve a nép kicsi és kövér testalkatú, vagy igen középszerű nagyságú de erős; öltözete a magyaros szűk nadrág és kurta dolmány sötét kék posztóból, ólomgombokkal, ezentúl bunda, vagy fekete szőr-suba, és széles karimájú alacsony kalap. S ezen emberek mindannyi sz. k. városi polgárok, vagyis cívisek. A szorosabb értelemben vett polgárok közül csak némelly szíjgyártók, szabók, a fűszerárusok s egyéb fennebb el nem sorolt czikkekkel kereskedők viseletében tűnik fel a német typus és míveltség; az úri rend pedig kevés számmal van, s a lakosok nagy tömegében szinte elenyészik. De mindezek falusi életmódra vannak kárhoztatva saját lakaikban, mert a város semmi városias kényelemmel nem kínálkozik.
Az utazók számára, kik erre tömegestől nem igen járnak, két piszkos fogadó létez, mindegyik alatt van kávéháznak nevezett, de rendesen üresen álló sötét lyuk. A nagy vásárokra járó iparosok és kereskedők a városon kívül építettek magoknak kősátrakat, s egyszersmind ideiglenes lakhelyeket; a környéknek lakói pedig s a bejáró vevők az úri vagy alrendből, rendesen ismerőikhez, vagy csapházakba szállanak.
Emeletes házak kevés számmal vannak, csinosan épültek — a legújabb időből — itt-ott egy kettő. A városháza újabbkori kétemeletes, solid s tiszta épület, a másik szegleten átalellenben büszkélkedik egy szép új ház, mellynek második emeletében a jobb ízlésű polgárok nemrégiben casinót alakítottak. A fürdőház hasonlókép újonnan, ízléssel épült.
Látnivaló innen, hogy Debreczen városa több ízben lát ezerekre menő vendégeket falai közt, de minden terjedelme daczára az érkező pesti vendégek befogadására képes nem vala.
A szállásoknak nagy része padlózatlan földdel és falusias bútordarabokkal utálatossá tevé a lakást.
A nagyobb tekintélyű férfiaknak úri házaknál lakás és bútorzat is, mennyire kitelt, illendő adatott.
Egyébiránt finom asztalosnak alig van híre a városban, s Coffin raktárából lehet némileg egy két szükséget kielégíteni.
Ez azonban csekélyebb jelentőségű.
A szállásbér nagyobb bökkenő vala.
E tárgyban a debreczeni nép, sem keresztényi szeretetet, sem, mint sokan neki felpanaszlák, hazafiságot nem mutatott.
E nép a forradalom előtt saját városát, vidékét és üzletének tárgyait, s ezeken kívül mint protestáns, a bibliát ismerte, egyébként a világ forgásáról fogalma sem volt.
Mit papja s a tanács mondott és határozott, annak vakon engedelmeskedett.
A forradalom ideje alatt a tanács irányában öntudatra vergődött, de a távollevő kormány nagy tisztelet tárgya volt előtte.
Kossuth, mint a honvédelmi bizottmány elnöke, az ő „nagy ura”, „legkegyelmesebb ura” volt.
E czímmel nevezte őt ottlétünk első napjaiban.
Utóbb saját szemeivel győződött meg, hogy Kossuth is csak ember, mint a többi, s nevének egyszerű említésével megelégedett.
Sőt magának Kossuthnak jelenlétében igen mulatságos jelenet adta elő magát egy alkalommal:
Egy környékbeli együgyű földmívelőtől a kényes debreczeniek semmiképp sem akarták elvenni a megszakadozott egyforintos bankjegyet.
Részint pajkosságból, részint a közönségessé vált eszménél fogva, mindenki azt tanácslá neki: vigye a bankót Kossuthhoz, majd ád az érte mást, jobbat.
A szegény ember nem vette tréfára a dolgot, s csakugyan azon ürügy alatt, hogy neki Kossuthtal fontos szólani valója van, a szokott időn kívül bebocsájtást nyert.
Kossuth elébe vezettetvén imígy kezdé köszöntését: szerencsés jónapot kívánok; megkövetem átossággal, kegyelmed légyen az a Kossuth?"
„Én vagyok jó ember” felelé az elnök „mivel szolgálhatok?"
„Hát bizony nekem nagy bajom akadt” — fejvakarás után folytatá — íme egy rongyos bankóm van, lássa kegyelmed, nem akarják elvenni tőlem, pedig ez a kegyelmed bankója, azt mondták, jöjjek vele kegyelmedhez, itt mást kapok érte.”
„Szívesen beváltom jó öreg” s ezzel a bankjegy kicseréltetett.
A paraszt megköszönte, s kevés gondolkozás után ismét kérdé: „Hát kérem átossan, itthon van-e Kossuthné ifiasszony?"
„Nőm itthon van, mi szándéka van vele?"
„Tudja kegyelmed, én méhészgazda vagyok, kevéske mezzel kívánnék kedveskedni az ifiasszonynak” s ezzel előhúzott subája alól egy csupor mézet.
Kossuth kihívta közelében levő nejét, s a jámbor emberrel hosszabb ideig társalogván, ajándékkal bocsáták el.
A köztök történt beszélgetésnek feljegyzése alkalmasint nem leendett volna érdektelen, de a fülelő Clio arra már nem nagyon ügyelt.
E történetkét hiteles kútfőből tudom.
Hogy a kormány Debreczenbe menekült, az a civisek büszkeségének különösen hízelgett.
Becsmérelték a pestieket, miszerint gyávaságból a várost meg nem védelmezték.
Ők kövekkel is kihajtanák az ellenséget városukból, a melly anyagnak azonban — mellesleg mondva — teljes hiányával vannak.
Hasonló eszmék mellett nem csuda, ha azt képzelék, hogy a ki Pestről a kormánnyal oda menekült, az mind millionaer.
S tán inkább ez együgyüség volt oka, mint előre kiszámított nyerészkedés, vagy szeretetlenség, minélfogva egy nyomorult szobáért a gazda egy holnapra 30–40–50 pftot is kért.
Hozzá járult talán még azon véleményük a házi gazdáknak, hogy a megszokott kényelmektőli megválás megfizethetlen.
Íme egy példája a házbér végetti alkunak.
Két, hadügyministeriumi, alsóbbrendű hivatalnok, a város végén egy nyomorult szobát, mellynek egyik oldala deszkákból volt összeillesztve, kénytetett bérleni.
A házi gazda csak 2 forintot kért érette..
„Hogy értsük azt a két forintot?” kérdék a bámuló pestiek.
„Természetesen nem máskint, mint pengőben” volt a hirtelen válasz — „hisz nincs más pénz az országban.”
„Azt mi is tudjuk, de hetenkint, vagy havonként? azt már nem tudjuk.”
„Hm! hetenkint!! hát biz az uraim, igen természetes, hogy egy napra szól.”
„Egy napra? és tudja-e kegyelmed házi úr! mennyit tesz az egy hónap alatt?"
Hiszen csak tudok számolni; az annyi mint 60 ft.”
A két ifjú ember egymásra nézett, s látván, hogy itt alkuba nem lehet bocsátkozni, a cívisnek, ha katholikus volna, fogas gyóntató atyát kívánván, távozának.
A házi gazda utánok kiált: „Ugyan kérem az urakat, tessék csak egy szóra megállani.”
A két hivatalnok visszafordult.
„Ha meg nem bántom az urakat kérdésemmel, micsoda járatbeliek legyenek az urak?"
„Ezt a kérdést nem értjük.”
„Hát csak azt szeretném tudni, hol dolgoznak az urak?"
„Mi hivatalnokok vagyunk.”
„Úgyám! de sokféle hivatalnok van.”
„Mi a hadügyministeriumnál vagyunk.”
„Ugy-e! a hadügyministeriumnál? No az már más; úgy hát én is olcsóbban adhatom az uraknak a szobát.”
„És mi oknál fogva adhatja olcsóbban?"
„No, iszen lássák az urak, azt gondoltam hogy ott vannak, a hol a bankót csinálják.”
A cívis bizonyosan azt hitte, hogy a bankóból kiki annyit tömhet a zsebébe, mennyi tetszik, s először talán még a 60 ftot is kevesellte, utóbb pedig 10 ftért is örömest megalkudott.
Egyébiránt e mámoros állapota a debreczenieknek nem tartott soká, legalább a psycholog okkal-móddal segített magán.
Mi éppen nem tartottuk szükségesnek a szállásbért előre kialkudni, azon számításban, hogy az első zavar csillapultával mind a két fél a méltányosság parancsolta egyezkedésben meg fog nyugodni.
Úgy is történt három hét múlva.
Azonban később is adták elő magokat esetek, hogy a furfangos eszű házigazda valakinél pénzt gyanítván, a bérleni kívánók irányában mértékfeletti követeléssel lépett fel.
De egy gúnyos kaczaj és morális leczke igen könnyen lehangolták a magát okosnak képzelő civist.
Az élelmezés legnagyobb alkalmatlansággal járt.
Csak kevés míveltebb családok fogadának és fogadhatának el asztalaikhoz legfellebb néhány személyből álló kis társaságot; becsületesebb étterem pedig csak három volt, a két fogadóban és fürdőházban; a többi csapszéki localitás még a közönségesebb gyárszemélyzet gyomrának sem volt ínyére.
Köz ebédhez (table d'hote) kellett ülni mindenkinek, rendesen 40 p. kr. díj mellett. Másképp senkinek sem tálaltak.
Pedig nem mindegyik éhezőnek volt napjában csupán ebédre annyi költeni valója.
A pinczér igen ritka madár volt, s azt sem tudta, mi a gyors szolgálat.
Hat tál étel felhordása közönségesen két órafolyásig tartott.
Azon vette észre magát a vendég, hogy két tál ételt, s temérdek kenyeret evett, s megfizette érte a nagy taksát.
A nagy falu-városban épp olly kevéssé lehetett gyógyszert találni e borzasztó állapot ellen, mint a kertekben gyógyfüvet halál ellen.
Kávéháznak, hol reggelizni, vagy ebéd után pihenni lehetett volna, se híre se hamva.
Elzárva minden közlekedéstől, hírlapok nélkül a tétlen tömeg.
A helybeli casinó szívesen osztá meg teremeit a pesti vendégekkel a szokott taksa letétele mellett.
De a jó szándék nem tehetett eleget a nagy sokaság szükségeinek.
Egyéb testi vagy szellemi élvezet tökéletes hiányában, otthon pipafüst között kártyajátékkal kelle tölteni az időt.
Az első napokban még csak valahogy hozzáférheténk a vendéglői asztalokhoz.
Azonban negyed napra rendre jártuk az étteremeket, és savanyú képpel pillogattunk a mosolygó arczokra, kik az asztalokat körülülték; a másfél óra alatt megürülendő helyekre pedig szintannyian várakoztak.
Igen hajlandók valánk mindannyit ellenségünknek tekinteni, kik a mi rovásunkra híznak örömükben.
Bosszúsan, éhesen tértünk szállásunkra, s kövér kolbász tette egyedüli eledelünket e napon.
E kellemetlenség többször is megesett rajtunk, kivált miután a császári seregek jan. 5-én Pestre bevonultak, s ki csak szerét teheté, Debreczenben húzta meg magát.
A móri seregnek maradványai is odáig futottak, s hozzájárulván még a vásár, a város hemzsegett a temérdek néptől. A zavar és kényelmetlenség tetőpontjára hágott.
Nagy örömünkre a városházon túli szegletházban földszint új ebédlő terem, s egyszersmind kávéház nyittatott.
A terem meglehetős nagyságú volt ugyan, de a jelen körülmények között ezer és ezer embernek nagyon is szűk, s azért a két tekeasztal bízvást elmaradhatott volna.
Különben a terem piszkos volta mellett, 10 kros ócska szalmaszékek, s egy pár asztal tették minden bútorzatát, közepén pedig a legegyszerűbb vaskályha szűkítette az utat.
A kávéház a város középpontján mindenkinek útjában esvén, szünet nélkül egyik a másik kezébe adta a kilincset, s a lábbelivel bevitt hó a melegben felolvadván, bokáig érő tócsát képezett.
A kávéház reggeltől estig a honvédek s foglalkozás nélküli fiatalság tanyája vala.
Délben a tekeasztalok deszkákkal boríttatván be, evő-asztalokká alakíttattak.
Úgy találtuk, hogy itt lehet a legjobb s illetőleg legolcsóbb ebédhez ülni, mert a 40 p. krért egy meszely bor és fekete kávé is járt, s mivel a többi vendéglőkhöz különben sem lehetett férni, nagy volt a tolongás, Aranyiné asszonyom főztéhez.
Két ízben tálaltak, mint a többi helyeken, egy és három órakor. Ki először akart ebédelni, már 12 órakor foglalta el helyét; és elmondhatja, hogy a Madarászok befolyása nélkül rendezett, sőt az ő jelenlétükkel nem is szerencséltetett, egyenlőségi banquettoknak remek példányait látta.
Tekintélyes, mívelt férfiak, finom hölgyek, művésznők, honvédtisztek, a fiatalságnak minden színezete, mindennemű öltönyű közhonvédek, az alföld zsíros bundás lakosai, egyéb piszkos egyének stb. lucskos szobában, egy asztalnál egyenlő joggal ültek. Még a honvédelmi bizottmány egynémelly tagjai sem vonhaták ki magokat a kényszerűség szabálya alól; s ha valakinek az egyenlőségre nézve eszébe jutott volna orrát fintorgatni, alkalmasint megmondák vala neki, hogy ő sem jobb a Deákné vásznánál.
Jogegyenlőségi szempontból nem is lehetett senkinek panasza.
Valamint a veszély, úgy Debreczen városa, vagy akartuk, vagy nem, egy atya fiaivá változtatott mindnyájunkat és gyakorlatilag verte fejünkbe: szeresd felebarátodat, mint önnön magadat.
Nem is azért vált a debreczeni ebéd az egyenlőségnek remek példányává, mert annyiféle változatosságú alak ült ottan egymással szemközt; hiszen illyesmi nem ritkaság, nem is szemet szúró; legalább a gőzhajókon e szokás ellen még senki sem emelt panaszt: hanem azért, hogy a mocskot és szennyet mindenki egyformán megszokni kénytelenítteték.
A gőzösökön magát elkülönözni szokott két osztály itten egybeolvadt, s a csömörtőli megmenekülésben vetélkedett.
Mivelhogy egy-két asztalkendőnek eltűnhetésére számított a vendéglős, tehát legtanácsosabbnak vélte, attól mindenkit megfosztani.
Az asztali készület a tízkrajczáros szalma székekkel állott arányban.
A boros poharakba ebéd után fekete kávét töltettünk, s a czukrot kés vagy mocskos kalán nyelével kevertük szét, stb.
Számosan vigasztalhatlanok lőnek ez életmódnak megemészthetlensége miatt, s épen úgy sóhajtozának Pest vendéglői, mint hajdan az izraeliták Arábia sivatagjain az egyptomi húsosfazokak után.
Elgondolták: hogy mégis csak jobb volna a császári tisztekkel, ha nem is egy asztalnál, legalább egy étteremben úri kényelemmel ebédelni.
De azok is számosan valának, kik — minthogy a magyar mindig csak elvekért küzdött — e természetet meg nem tagadhatva, a szabadság csupa elvénél fogva, nem cserélték volna fel nyomorúságos helyzetöket Pest minden kényelmeivel.
Így tartott ez élet néhány heteken által.
Végre a vásári vendégek eltávoztak, a honvédek tovább szállíttattak, vagy rendesen elszállásoltattak, és igen sokan a várost odahagyák, biztosságot s nyugalmasabb, habár még unalmasabb életet, a környéken keresendők. E szerint a menekvők száma tetemesen megfogyván, némileg enyhült ugyan a nyomorúságos állapot, de nem szűnt meg.
A képviselők számára egy Pestről jött vendéglős vállalkozása mellett a fördőházban casino alakult, hol a jobb ízlés, szenny- és mocsoktól emancipálva, némileg kielégíttetett. A kávéházi étterem nem soká tartá fenn magát, s helyette némelly apróbb vendéghelyek támadtak, hol legalább bizonyos színezetű társaság gyűlhetett egybe.
De mind hiában! Életünk a számkivetésnek egy neme volt; s minden erőfeszítés hasztalan vala ott, hol csak évek hosszú során keresztül bizonyos institutiók következtében lehetne elérhető az, mi egy európai városnak nélkülözhetlen kellékét teszi.
Említsem-e még az esős időket, vagy a hó olvadását, s a meggázolhatlan sarat?
A homokterületen épült városnak széles utczáin, még ott is, hol gödrök nincsenek, tengelyig süllyed a kocsi kereke a ragadós sárban.
Némelly utczákat távolabb közökben deszka pallózat vág keresztül, melly a puha alapon lesüpped, s a sártól szinte elboríttatik. Csak az a jó van benne, hogy gödörbe nem bukik az átgyalogló, de azért bokáig sárban jár.
A házak előtt néhol fel-felgörbülő deszkapallózat, mellyen a súlyegyent veszteni s lábat törni igen könnyű; — néhol feltöltött föld, meneteles és sikamlós.
Ezenfölül a ház kapuja előtt fekvő és fogait vicsorító komondortól engedelmet kell kérni a járt útoni elhaladhatásra, vagy saját lakában fogva marad az ember.
A szabadulás óráját esengve várók, s mint megunta légyen a menekvők teste lelke Debreczen városát, eléggé bizonyítja azon körülmény, miszerint a milly rögtönözve történt a Pestrőli elköltözködés: Debreczen elhagyása szintúgy rögtönöztetek.
A második rögtönzés az elsőnél rosszabbul ütött ki.