Harmincöt fokos melegben, horkolva vágtat keresztül az autó a Tiszazugon. Rákóczi, Tiszaföldvár, Cibakháza hosszú ház-szalagjai gyorsan maradoznak. Már kinn járunk a Nagyrév felé vezető széles, makadámúton. Jobbra a Tisza kanyarogva csillámlik, balról aranybaborult kazlak végtelen sora. Messziről olyan, mint a belső-afrikai néptörzsek kalyibái. A forrón suhogó levegőben álmosító szalmaszag érzik. Az izzó-kék égre egyre határozottabban rajzolódik fel a kálvinista-torony pohos bádogsüvege. A falu szélén vályogból rakott, meszeletlen szélmalom. A vitorlája lassan fordul, nesztelenül. Őrtorony, vagy inkább — integető kísértet. Hiszen ez a gyilkosfalu, az emberirtó község, a méreg-tanya. Nagyrév, a légypapír arzénos levével gyógyító, hírhedt bábaasszony faluja.

Rendes, csinos, meglepően tiszta falu. Mintha nem is magyarok, de svábok laknák. Azok szoktak csak ilyen gondosan ügyelni a látszatra. A házak előtt rácsos kiskert, a tetőn rózsaszín cserép, nádfödél alig akad. A téres főuccán fiatal akácsor, a gyalogjáró kövezett, igaz, hogy csak két arasz széles. Egy emberre szól. A szembejövőnek le kell lépni róla. Egykés falu ez, kicsit rideg, józan, önző. Minden jómódra vall benne. Gazdái öt–tízholdasak, de a fekete föld kiadós, bőven fizet, ha szűkös is a határ az ezer-egynehány lélek földéhsége számára.

Vasárnap délelőtt van, tizenegy óra elmúlt. A formás kis házak között döbbenetes csend. Az uccák üresek. Az autó robogására néhol óvatosan kinyílik egy-egy kisajtó, a csukott ablakok hályogos szemében meglebben a sűrű, fehér férfihang. Kíváncsi fej leskelődik ki mögüle, aztán hirtelen visszahúzódik. Sehol egy teremtett lélek. Ünneplőbe öltözött, vasárnapi fiatalságnak nyoma sincs. Csak a halottas csend, a néma mozdulatlanság él itt, szinte a Dosztojevszkij regényeiből áradó, fojtott borzongással. Mintha valami rejtelmes tilalom ülne az egész falun. A bezárt kapuk makacsul összeszorított szájjal, konokul hallgatnak. De mennyi ijesztő titok lappang hallgatásuk mögött.

Süt a nap. Tűzön, melegen, úgy mint más falu fölött, más vasárnapokon. Mint a legderűsebb falusi idillekben. A cseréptető szikrázik, a meszelt fal vakít, az akácok sárgászöldje ragyog. Csak ez a csend ne lenne. Még a kémények se füstölögnek, pedig mingyárt dél lesz. Talán nem is főznek ebben a faluban. Vagy ha főznek, mást főznek, nem ebédet... Különben, nincs itt semmi romantikus rejtelem. De néha a napfényes realitás kísértetiesebb minden holdvilágos fantáziánál. Nem bír az ember szabadulni ennek a szokatlan kihaltságnak nyomasztó, nyugtalanító érzésétől.

Egy zsákucca előtt, a sarkon ráakadunk az öngyilkos bábaasszony házára. A deszkakerítésen zöld bokrok hajlanak ki barátságosan. A házikó alacsony, nyomott homloka hófehér, csupa ártatlanság. Csak a két kis ablakot keretezi széles, sötét sáv. Mint a gyász jelentése. Itt még sűrűbb a csend. Egyszerre megcsikordul az ajtó. Egy karcsú, fiatal lány, meg egy tízesztendős, térdnadrágos fiú jön ki rajta. A méregkeverő unokái. Riadtan, némán néznek velünk farkasszemet, aztán lassan elmennek. Vissza-visszanéznek. A ház most egészen magára marad. Nyitott ajtóval. Minek is bezárni? A »nagymama«, aki a csendőrök szemeláttára halt meg a bevett lúgkőtől, már halott. A lánya meg benn van Szolnokon, a fogházban, tizenkilencedmagával... Egy kis sárga kutya is kipenderült a házból a két gyerekkel. Vidáman körülszimatol bennünket, örvendve csóválja a farkát. Hanem a nyelvét mintha kivágták volna. Még csak nem is vakkant. S most hirtelen eszembe jut: egyetlen kutya nem csahintott az autónkra. Itt még a házőrzők is hallgatnak. Messziről hallik csak a süket falun keresztül elnyújtott libagágogás. Ők nem félnek a csendőröktől, akik a túlsó soron, egy tornácos, formás kis házban szaporán jegyzik az újonnan előállított őrizetesek vallomását.

A főuccán üres a kocsma. Az ivóban senki. Egy recsegő rádió most adja le a belső szobában az egyetemi templom déli harangszavát. Kimegyünk a falu felső szélére: ott van a temető. Ahol a nagyrévi Jáger Mari megsokasodott áldozatai pihennek. Árnyéktalan, fülledt, déli verő, pilledt csend. Még bogár se zümmög. Csenevész, poros akácfák szegélyezik a temetőt, ahová egy elhagyatott szérűskerten át szolgál az út. A temetőnek nincs kerítése. Csak árka van. Az árkon, a bejárónál, keskeny deszkahíd. Mögötte katonás rendben sorakoznak a fejfák és sírkövek. Sok új sírkő, szép, fekete gránitból. Sűrűn. Spórolni kellett a hellyel. Tizenöt esztendő óta igen megnövekedett itt a forgalom. Mingyárt a szegleten álló, első gránitoszlopon aranybetűs felírás ötlik a belépő szemébe: Itt nyugszik Setét Lajos... egy hű férj és gondos apa... A halott feleségét már nem dicséri így az aranybetű. Az asszonynak elég a puszta név is.
Két exhumálás lesz délután. Az egyik felásott sír dombkupaca idebarnállik a hősök egyforma, apró, fekete kövein túl. A dombocska alján lefektetett fejfa. Kopott, esőmarta, festetlen oszlop. Ügyetlen bicska véste bele a naiv betűket ilyenformán:

Itt
Nyuks
zik
az Urban
Kardos
Mihály
Születet
1866
Novemb
10 énki
Itt
5 évet
Meghalt
922 ...

A másik bontott sír a Kardos Mihály mostoha fiáé. Az mindössze huszonhárom évet élt és 1919-ben halt meg. Hirtelen pusztult el ő is, mint nevelőapja, a törvénybíró, akinek házánál — délutáni teázásokon — úri népek is sűrűn megfordultak. Az asszony, Szendy Mária Szolnokon ül. Csendőrök vitték be. Úgy vágták le a rokolyája szegélyéből letépett hurokról, az utolsó percben. Fel akarta akasztani magát a kihallgatás után...

Hallgatnak a fejfák és a temető mégis beszél. Itt is, ott is friss dombolású sír. Azokból már kiszedték a halottat, a koporsóba dugott méregüveggel együtt. Éjféli órán sem lehetne riasztóbb ez a temető, mint most, ebben a vasárnap déli sugárzásban. Hátul, a bokrok sűrűje mögött, egyszerre váratlan mozgás támad. Három ember bukkan elő. Parasztok. Kettő csizmában, a harmadik — surbankó legény — mezítláb. Hallgatva, eleresztett fejjel lépkednek egymás nyomában. Körülsündörgik a nyitott sírt. Közelebb, egyre közelebb. Ahogy megszólítom őket, megered a szavuk, nagy készséggel, mint az eső hosszú szárazság után. A legidősebb ennek a Kardos Mihálynak a testvéröccse. A vezsenyi tanyán lakik, onnan gyütt be a nagy hírre. Csak a »bontást« akarja megvárni, aztán megy megint haza ebből az átkozott faluból, ahol így [...?] falusi idillt. Olyanok, mint a halottak körül tol [...?] hogy idevalósi ...

Állnak a sír körül, hárman, csendesen és arról beszélnek, milyen áldott jó ember volt a Mihály, a megboldogult törvénybíró, akit az a »szemét asszony« mérgezett el. Aztán rendre mutogatják a szép, módos, fénylő gránitoszlopokat: ezt is felássák, ezt is, meg ezt is... Merthogy »kigyütt a vizsgálat«, oszt úgy rendelkezett. Nem valami nyugodalmas hely ez a nagyrévi temető, annyi bizonyos. Már a feltámadás előtt megmozdulnak benne a halottak. Megmozdulnak és néma szájjal is beszélnek. Vallanak — az élőkre.

A három magyar ide-oda kóvályog a nyitott sírok közt a napsütötte temetőben. Soha ilyen falusi idillt. Olyanok, mint a halottak körül tollászkodó, hallgató, messziről jött madarak.