 |
||||
A kunsági város
pályaudvarától vezető út mentén, szemközt a fáktól sűrű, árnyas
ligettel a gyepes térségen nádból rótt pásztorkunyhó, odább pusztai
nád-fal, amit a szél meg a nap ellen ver a pásztor: a cserény. A
pásztornépnek életszükséglet, a város művelt emberének Petőfi
vers-illusztráció: „Cserény oldalánál Szundikál a gulyás leterített
subán...“ A közelben ágasfák a földbe verve es a fekete bogrács, amiben
már fő a birkahús. Ezt a pusztai képet a kisújszállási pásztornapra
varázsolták ide mutatóba. Még harmat gyöngyözött a füvön és enyhén
hintette aranyló sugarát a nap, amikor Kisújszállás népe már talpon
volt. Tömegesen várta a ritka forgalmas reggelen a pesti filléres
vonatot, amely tűzoltókürt harsogása közben futott be az állomásra.
Zöldy Dezső, a „kunsági pásztorok elnöke" köszönttöte néhány szóval a
pásztor-nézésre érkezett utasokat, akik csakhamar özönlöttek a városba.
A pásztorok istentisztelet hallgatása után a templomból a városháza
mögött fekvő téren gyülekeztek és a pesti közönség alig ért be az
utcákra, máris megindult a pásztorok felvonulása.
Kevesen vannak, kunsági csikósok és velük záródik a nem éppen hosszú pásztor csoport. Debrecen városa és a hortobágyi gazdák ugyanis nem engedték meg, hogy a pásztorok ide jöjjenek „komédiázni", mert — úgymond —, az a dolguk, hogy helyt álljanak az állatjaik mellett. Így aztán kunsági pásztor-gyülekezetté zsugorodott az országosnak remélt kisújszállási pásztornap. Mégis jöttek néhányan Hajdúföldről, mégpedig Hajdúsámsonból, Hajdúböszörményből és Mátészalkáról, Nádudvarról, Püspökladányból is. Nagyobbrészt kunsági pásztorok gyűltek ide, Kunmadarasról, Kunhegyesről, Kenderesről, Túrkevéről, Pusztaecsegről, Bagi-majorból, Kecskésről meg a békésmegyei Cserepesről.
A pásztornép felvonulását a csikósok lóversenye követte a Közraktár mellett levő vasúti átjárón túl fekvő gyepes térségen. Két lovascsendőr őrizte az átjárót, kakastollas csákóban verejtékezve az erős napsütésen, de a tűzoltók, meg dr. Fésűs László rendőrfogalmazó rendőrei is ott buzgólkodtak a vezetők híján ideoda barangoló, tétova városi nép körül. Egyszerre csak három csikós nekivágott a síkságnak, kemény tartással ülve meg a lovat és ha nem is lóversenyszabályok szerint, de jókora távolságot robogtak be csikóikkal. A pusztaecsegi csikós, Hajdu István nyerte meg a csikósversenyt és a faragott kulacsot. Nyolcvanhat kilométert lovagolt a kunsági pusztákon keresztül ezért az első díjért, no meg — a dicsőségért. A szamárfutás elmaradt, mert a két csacsi közül is az egyik leütötte a térdét. Közben a bográcsokban megfőtt a birkapaprikás és pesti kiváncsiak is megéheztek, nemcsak a pásztorok. Mindenki ebéd után látott. Öt órakor a rádióközvetítés kezdődött a térség közepén. Sűrű sorokban állták körül a mikrofont, amely elé Paulini Béla intésére nyugodtan léptek az énekmondó pásztorok. Előző nap, a próbán, ugyan hányavetibb, hangosabb és dévaj kedvben léptek a színtérre a szereplők, ám most is „lámpaláz“ nélkül, de valami észrevehető szerénységgel énekeltek a kis masina előtt.
Kardos János, a hetvenkétéves csikós — aki hatvan évet töltött a pusztán, legelőkön - a főszereplő, olyan hosszú éneket tud mondani, hogy sohasem akarnak elfogyni a versezetei. A próbán azonban már megnyesték a pusztai énekes madár szárnyát, nehogy egyedül dalolja végig az egyórás rádióközvetítést. Egymás után lépnek a gép elé a kiválasztott pásztorok és a rádió hanghullámai viszik-viszik Kisújszállásról messze, minden irányban a rónán át városba, faluba a puszták szépszavű magyar népdalait, amelyek ott születtek a téres legelőkön nyári estén, a csillagos ég alatt. Öreg pásztor áll elő, rátámaszkodik a botjára, mintha a gulya előtt állana a posztján, mintha nem is a rádiónak, hanem a kósza szélnek eresztené félhalkan a hangját: „Szépen legel a kisasszony gulyája, A kisasszony maga járkál utána...“ Sokáig elnézegetheti a körön kívül álló ácsorgó pásztornépet az utas, aki nem éppen látványosságra vágyott, hanem ismerni szeretné a népet. Ezek a kunsági pásztorok egyenkint megbámulni valók: arcuk, koponyájuk mind tanulmányfej. Ahogyan állnak botjukra támaszkodva — festői jelenség.
Nem mindenki szemlélődő természetű, és aki látványosságot várt még, az bizony csalódott. Csoportosan vándorolnak vissza a liget mellett fekvő térre, ahol a pásztorbál színhelye van. Hangos énekszó hallik a zöldleveles kocsma-bódékból, mulatnak a legények, isznak, dalolnak, mint a Szigligeti-népszínművekben a csárdában. A pásztorok táncát csak úgy mutatóba látta, aki látta. A nagy melegben nincs kedve táncra a férfinépségnek, pedig a kisújszállási parasztlányok ott sétálnak, arra várva, hogy egy-egy csikós amúgy pusztai módon megforgatja őket. — Itt senki se táncol, csak iszik — mondja találóan az egyik kisújszállási kun leány. Nem népviseletben, nem is bokorugró szoknyában, Kivágott félcipő és selyemharinya van a lábán... A kisújszállási pásztorünnep alkalmából a Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesülete az ünnepség keretébeni pásztoreb-bírálatot rendezett, hogy a pásztorokat a különben kiveszőben levő kitűnő magyar pásztorebek értékéről felvilágosítsa s buzdítsa, hogy ezt a pompás magyar kutyát tiszta vérben fenntartsák és tenyésszék. Az egyesület képviseletében Gegus Dániel elnök, Grafi Frigyes főállatorvos, alelnök és Ilosvai Lajos Károly ügyvezető igazgató bírálták meg a juhászok, kanászok és csikósok által elővezetett pásztorebeket és jutalmazták azokat. |
| Kezdőlap | Vendégoldal |
