←
TARICZKY ENDRE

A TISZAVIDÉKI
HUN FÖLDPYRAMIS-HALMOK ISMERTETÉSE

EGER, 1906
 →   

FÜGGELÉK

I.

Nemde megengedi nekem a nyájas olvasó, hogy ez értekezés után azt cselekszem, hogy mint a fátyolozott menyasszony két karon vezettetik az esküvő után az örvendező közönség előtt, ha ezen értekezéshez 2 függeléket csatolok, hogy ezáltal annak nagyobb súlyt adjak.

Ugyanazért különlegességképpen először is egy kőpyramist mutatok fel, melyről alább még meg fogok emlékezni. Itt csak annyit mondok róla, hogy a tiszaörvényi határban (Heves megye) a szokott ártéri árvíz hullámzása által megszaggattatott Holt-Tiszapart oldalán felmerült pogány temető sírjainak egyikéből került elő.

Ezzel kapcsolatosan felhozom, hogy ugyanazon határban Tiszaörvény elnevezéssel két község létezett. Egyike a régi, másik az újabb eredetű.

A régibb a közös tiszaörvényi-domaházi Taskóhát nevezetű halmon főhadiszállását tartó, honfoglaló Tas vezér idejében az itt talált ős tiszai révátjárás őrségéül alakult.

Ezt később Szent István király az általa alapított egri püspökség részére javadalomképen adományozta, vámszedési joggal. Természetesen azt, mint keresztény hitközséget, mielőbb önálló lelkipásztori állomásra is emelte, így az eképp itt támadt élő lelkipásztori sorban a 13-ik század végén az akkori lelkésze keresztnevén Miklósnak neveztetett. (1292-ben Örs Imre birtokos úr végrendelkezvén, ez ünnepélyes alkalommal mint gyóntatója a végrendelkezőnek, jelen volt a Miklós nevű euremi /örvényi/ pap is. A végrendelet látható az érseki levéltárnak 8. h. L. betűi alatt. Lásd: Visszatekintés a Tiszafüred vidéki egyházakra, Egri Egyházm. Közlöny 1875. 20-ik számát.) Lévén az nekem egykori elődöm, csak emlékét akarom felhozni.

Kapcsolatosan azt is felhozom, hogy az említett halom nyugati oldalán egy másik, Domaháza nevezetű kisközség feküdt. Neve is mutatja, hogy szláv ajkú nép lakta, de a honfoglalás idején magyar ajkú családokkal egyesülve, vegyes ajkú községgé vált. E változásnak felel meg kettős nevezete. Kereszténnyé válván e község is, magától értetődik, hogy Tiszaörvénynek mintegy fiókegyházává lett. Így e két község századokig békességben élt együtt, mindkettő egy közös oltárnál áldozván az Úrnak. De hogy ez mindvégig így maradjon, nem így volt előírva a sors könyvében.

Később nehéz idők és harczok jöttek e honra. A török uralom másfélszázadig ostorozta hazánkat. E Tiszavidéken több községet elpusztított, nem maradt ki e csapásból e két testvérközség sem, mindakettő elpusztult, felégettetett mindenestől. Domaháza soha sem heverte ki, Örvény is sokára, igen sokára, tovább egy századnál, mindössze is egy halászgunyhó gyászolta a Tiszaparton. Így szűnt meg a régi Tiszaörvény Domaházával együtt.

Az új Tiszaörvényt néhai gróf Esterházy Károly egri püspök állíttatta helyre a 18-ik század 60-as éveiben fokozatosan. Először Tiszaörs anyaegyház, azután Tiszafüred anyaegyház fiók-egyházává tette, egy kis templommal, melynek melléktornyát egy harangláb képezte.

Ezután az történt már a 19-ik század harminczas éveiben, hogy a tiszaörvényi uradalmi kondás a Holt-Tiszapart völgyében legeltetvén a nyáját, meglátja, hogy annak apai egyede mily erősen vájja, túrja izmos orrával a part oldalát, valamely megszimatolt ízletes gyökérért, fürgén odamegy s úgy látja, hogy az ott egy kis harangot akart kimozdítani helyéből. »Menj el innen Csákó!« mondja neki, s az hűen engedelmeskedik. A kondás vette ki a kis harangot, meg volt hasadva, magához vette, mint valamely talált kincset. De nem neki való lévén, elvitte az akkori tiszafüredi lelkészhez: Ácz Györgyhöz, ki azt átöntetvén, elhelyezte, mint a régi Tiszaörvény visszakerült jószágát, az új Tiszaörvény haranglábon, hogy ismét hívogassa nyájas, édes hangjával a híveket a templomba.

Visszagondolva a Gondviselés kezében lévő események fonalán egymásután folyó dolgokra — hol még az ázalag is Isten kezében van — nem méltán énekelte-e a tiszaörvényi kondás nyájára vonatkozólag is az ó-szövetségi égő kemenczében az angyal őrködése alatt menten maradt három ifjú: »Áldjátok minden vadak és barmok az Urat, dicsérjétek és magasztaljátok mindörökké«? (Dániel próféta III. v. 808. lap.)

Másik idevonatkozó megszívlelendő dolog, hogy amiként Jézus születése örömét legelőbb is a pásztorok nyerték meg, úgy a sírjából előkerült kis harangot egy szegény pásztor ember, egy kondás vette a kezébe és örülhetett is neki.

Ily áldandók és imádandók az Isten intézkedésének útjai.

De ki rejthette azt oda?

Az ellenség okozta veszedelem után világgá mentek a két testvérközség lakosai. A kifosztott lelkipásztornak volt annyi bátorsága, hogy az éj csendjében másod, vagy harmadmagával visszajött még egyszer, talán a harangozóval, talán az egyházfival is, hogy még meglássák a szentély elpusztulását. A romok közül a kis harangot kikeresvén s annak, mint püspöki imákkal megáldott, illatos olajjal, szent krizmával megszentelt, isteni szolgálatra képesített szent eszköznek, a közelben levő Holt-Tiszapartban egy sírt ásva, azt meg is siratva, siralmaikkal meggyászolva temették el, abban a reményben, hogy lesz még ennek is feltámadása.

És lett is, amint láttuk és előadtuk.

És a megnyert feltámadás örömében folyton beszél átélt múltjáról, nyájas, vékony hangjával a hívekhez: jöjjetek az
Urat imádni az ő házába.

Én, mint lelkipásztora Tiszaörvénynek, hetenkint többször is átjártam oda a hivatalos kötelességek teljesítése végett. Ilyenkor, ha az időből kitelt, visszatérvén, utamba vettem a régi, elpusztult templom helyiségének a megtekintését is. Mindig találtam én ott megnézni és mérlegelni valót. Körül-körül jártam volt terét. Majd felvettem egy-egy tégladarabot, melyet ott a szántó vaseke felvetett. S úgy találtam, hogy a két testvérközség híveinek befogadására bőséggel bírt. Egészben véve gyönyörű meszeletlen téglatemplom lehetett. Ez pedig azt mutatta, hogy mily magas emelkedettségű korszak vonalán álló műértő patrónus püspökei lehettek az uradalmi egyháznak.

Miért legyen hála a hazai Nemtőnek! Ez a régi tiszaörvényi templom ajtaja nyugotnak nézett.

Én meg-megálltam e képzelt ajtónál és lelkem elé varázsoltam azt az időt, melyben itt volt néhai Miklós nevű elődöm virágvasárnaponkint a néptől elválva, ő künn maradva a templomajtó megett, mily szépen énekelte: »Gloria, laus et honor Tibi sit Rex Christe Redemtor, cui puerille decus prom sit Hosanna pium!« Mi magyarul így hangzik: »Dicsőség, dicséret és tisztelet Neked Király, Megváltó Krisztus! kinek a sereg gyermekdeden Hosanna kiáltással tiszteletet adott.« El-elképzeltem, mily gyönyörrel hallgatták azokat a templomi nép s a tiszai árvízen a csónakon sietve érkezők is.

E visszaemlékezés felvillanyozta az én lelkemet is, ajkaimat felhangolta, mint a hangszert, megihlette és én is rákezdtem: »Gloria, laus et honor Tibi sit Rex Christe Redemtor, cui puerille decus prom sit Hosanna pium.« És az árvíz tengernyi területén a lenge szellő áttelephonozta azt Poroszlóig és Sarudig is.

Más alkalommal, midőn az árvíz már eltakarodott, 1872. május egyik szép napján az alig 10–15 lépésnyire lévő Holt-Tisza völgyébe lementem, hogy ott a nap fényétől, melegétől átlangyult víz színében a czikázó milliárdnyi halak egymást buzdító vízijátékán gyönyörködjem.

Úgy történt-e? Nem. Mert egy meglepő tárgy látványos képe vonta magára figyelmemet. A legutóbbi ártéri árvíz hullámzása megszaggatván a partoldalt, egy pogány temető létezését hozta napfényre, kimosott sírjaival, kiürített és összetört hamvvedreivel.

Ezek a sírromok régibb időről tesznek bizonyságot, mint fent a parton lévők. Valóban érdekes dolog lenne, e pogány temetőt, eredetét és jellegzetét kitanulmányozni előbb, míg egy második árvíz el nem söpri azt innen egészben.

Ily gondolatban elmerülve hagytam el e helyet, azzal a szándékkal, hogy ide még máskor is visszajövök. Ám a pap ajkai őrzik az írás szerint a tudományt. Kerestem rá alkalmat, időt, hogy azt foganatosítsam is. Így mikor az megjött, akkor már másodmagammal mentem ki, ellátva azt ásóval és kapával.

Mindenekelőtt egy sírt szemeltem ki, melyet az árvíz még érintetlenül hagyott. Ezt kibontattam egészen, azután időnkint még négy-öt sírt. Milyen leletek merültek fel ezekből, ezt is elősorolom.

Tartalmukat eme tárgyak képezték: rozsdaette kés, kard, lándzsa, kengyelvas, nyíl heggyel, lópatkó, lószerszámhoz való csatok, kis kézi sarló, fenkő, rozsdás kard gömbbel, egy-egy ételes bögre, egy-egy összetörött fehér tojás és hamvvedrek megrakva hamvakkal.

Az először megbontott sír másfél ölnyi (2 m. 83 cm.) mélységű búza-verem alakú sír-gödröt képezett, szabályosan kialkotva két emelettel.

A fenék képezte a sír kamráját, melyben ezek voltak elhelyezve: két-három hamvveder megrakva a hullaégetésből elvett hamvakkal. Egy megtört fehér tojás, földdé vált tartalommal, egy ételes bögre és két-három éves csikók álkapcsai.

Az ételbögre fehér-szürke égetésű volt, a nyakán és fülén is áthúzódó bíboros színű sávollyal, mintegy bokorra kötve. Hasonló színezetű sávolyt láttam a Pompejiből hozott freskó pogány képek másolatjain. (Szent Ágoston egyházatya e tévhitű szokásról így ítél: »Csodálkozom némely hitetleneknél uralkodó azon szokáson, mely szerint a holtak sírjaira ételt, bort tesznek, mintha a testekből kiköltözött lelkeknek anyagi eledelre volna szükségök.« — A szentekről írt 15-ik beszédben.)

Úgy vélem, e nép vallási fogalmát ezen ételbögre és e tojás ábrázolta.

A sír második részében, az első emeletben törött fegyverdarabok voltak a különféle rétegek között elhelyezve, az ételcsontokkal s a hullaégetéstől felszedett maradványokkal együtt.

A hullaégetés akként történt, hogy a hullát rőzsékbe vagy nádvesszőkbe kötözték, agyaggal betapasztották s úgy téve a máglyára, égették el. Valószínű, hogy a hullaégetés tartama alatt halotti-tort is tartottak, minek a hulladékait is az égés maradványaival együtt a rétegezés közé szórták.

A sír harmadik részében volt letéve a faragott kőoszlop, — melyet e czikk elején felemlítettem — négy vagy öt darabban. E kőoszlop végét és az ételbögrét a tiszafüredi múzeumban helyeztük el, annak első leletjét képezték.

Többféle pogány temetői is voltak már e Holt-Tisza partnak, de azokat mind elsöpörte már a szokott évi ártéri árvíz.

Ha valaki kérdezné: e pogány temető népe mily népcsaládhoz tartozott, azt mondanám: nem tudom. Ha pedig azt kérdezné: a Krisztus előtt itt lakott jászokhoz tartozott-e? ezt már tagadni nem merném. És annyi bizonyos, hogy a síri pyramis emelése nem kizárólagos szokása volt a hunnoknak, mert íme ez ismeretlen nép is gyakorolta, csakhogy kőoszloppal.

II.

Világhírűleg emlékezetes Cicerónak egy védelmi nyilatkozata, mely így hangzik : »Nunc venio ad virum fortissimum«. Magyarul: »Most jövök a legerősebb férfiúhoz«.

Ezért, miután a hunn-földpyramis halmokat a fentebbiekben már eléggé megismertettem s miután a tiszaörvényi Holt-Tisza parti faragott kőpyramist, síri kőoszlopot is felmutattam, én is így szólamlok: »Most jövök a legerősebb férfiúhoz!«

És vajon ki az én legerősebb férfiúm? Ugyanaz, ki ezen hunn-földpyramis halmoknak hajdan védura és királya volt: Attila. Ki hatalmas ura és királya volt a negyedik század végén e honba költözött, az ő ősei által a Tiszavidék törzsfészkében Hunnia nevén alapított hunn uradalomnak is, melyet egy Etellaka nevű királyi székkel még terjedelmesebbé, hatalmasabbá tett.

E királyi fészkéből reszketteté meg ő a kelet-római birodalmat, és annak császárját II. Theodosiust, évi adófizetőjévé tette. Kinek hozzá menesztett követségét kevélyen fogadta, ámbár azt arany kupákkal terhelt asztalnál tornyos fapalotájában megvendégelte, de azért bosszúsan bocsátotta el magától.

A hazai tudósok között nagy kérdés tárgyát képezte számos éveken keresztül annak megfejtése: hogy ezen királyi szék hol feküdt? Mily helyen? Míglen végre sikerült Révész Imre debreczeni református lelkésznek nagy tudású kritikai bírálat után úgy helyrajzi tekintetben, mint történelmi oklevelek alapján kimutatni, (Etellaka. Írta: Révész Imre. Debreczen, 1850. 61. lap.) hogy az Debreczen, Böszörmény és Újváros határai között fekvő területen mai napon is ismeretes Zelemér nevű földnek egy magaslatán, Újváros mellett feküdt. Ennek jelenlegi helyneve: Csucsa, Újváros határába van bekebelezve.

Nincs ok azt többé egyebütt keresni. Itt fogadta hajdan Attila II. Theodosius császár által hozzá küldött követséget, melynek egyik nevezetes tagja, a követség utazásának leírója: Priskus, konstantinápolyi rhetor volt.

Jornandes feljegyzései után tudjuk, hogy Attila itteni királyi székéről úgy nyilatkozott, hogy az volt legkedvesebb otthona.

Hogy miért? azt nem mondta. Megkísérlem tehát én, hogy miért?

a) Attilának mint fejedelemnek hadászati szempontból nagyravágyó törekvései lévén, e czélból úgy önmagára, mint népére vonatkozólag semmit oly szükségesnek a többek között nem vélt, mint azt, hogy birodalmában mindig kész és bőséges lóállománya legyen. E nélkül hathatós és viharos hadászatot vívni képtelenségnek tartotta volna. Ezen úgy függött a szeme, mint a szénégetőnek a tőkén.

De hol lett volna az a vidék másutt, mint a Tisza területén, mely azt neki oly bőségesen megtermette, folyói, tavai, berkei között és tágas mezőin, mely a természetnek egyéb áldásait is oly bőségesen szokta évente megadni, melynek pedig egyik kiváló gyöngye az ő fapalotás királyi széke volt.

b) Attila, mint fejedelem arról is gondoskodott, hogy az ő népe hadászatilag gyakorolt legyen s erre mint biztos czélra vezető eszközt a vadászat tartását használtatta, mely különben is élvezetes és hasznot hajtó is szokott lenni. Ő ezt a modort scytha őseitől örökölte. Azok ügyes és erős nyilazók voltak. Nagy Sándor le akarta őket győzni, de nem tehette. Nyilaikkal megsebzették, sántává tették és útjokra hagyta őket.

Attilának nem kellett messzire menni, hogy népét a vadászatban is iskoláztassa. Készen állott a Tiszavidék, széles területével, melybe ő magát úgy befészkelte, mint a seregétől körülfogott anyaméh a köpűben. Csak egy jelszót adott és talpra állt népének egész tömege. Engedelmességgel, jelszó szerint csinálta az a vadászatot, mint a hadászat előgyakorlatát, gondolta: a király vadászati terveket forral magában, támadásra készül, majd oda is követjük hát.

E Tisza-vidéken soha sem hiányzott az anyag az itt honoló vadállatokban, szárnyasokban. Abban az időben, Attila hunnjainak idejében, a hegyi erdőségek sok helyütt majdnem összeköttetésben voltak a Tisza fűzeseivel, olykor besétáltak, átvetődtek ide a hegyi szarvasok és őzek is. (Hiszen még a jelen időben is tévelyegnek néha itt.) Legkevésbbé sem volt oka tehát Attilának, hogy itteni királyi székét csak egyszer is áttegye Jászberénybe vagy annak vidékére. Inkább az avarok örökölték azt, hol a frankok által le is verettek. Bizonyítja ezt a jászdósai csonthalom, melyet ez idő szerint Szent-Anna asszony kápolnája díszít.

c) Midőn a hunn fejedelmek e vidék természetalkotta halmait pyramisokká emelték, sírjaikul választották azon hadfiak részére, kik mint hősök a harcz mezején vérzettek el, erkölcsileg még a babiloni toronynál is magasabb emlékekkel dicsőítvén meg azokat, csakhogy az élőket bátorítsák, élni-halni tanítsák, és ösztönözzék a hunn nemzeti nagyság fenntartásáért. Ennek emlékét hirdetik a mai nap is e hunn földpyramis-halmok, melyek által e vidéket kizárólag a nomád mauzóleumok, nekropolisok tartományává tevék. Mely sajátsággal a Zagyva vidéke éppen nem dicsekedhetik.

E sorok rendében egy régi hagyomány merül fel előttem. — Így hangzik: »Attila natus in Engaddi, educatus in Zelemér, sepultus est in Dombegyháza«. Magyarul: Attila Enyeden született, Zeleméren nevekedett, Dombegyházán temettetett el.

Három pontja van e hagyománynak. Hogy Enyeden született, abban semmi valószínűtlenség nincs, mert 376-ban (Etellaka. Írta Révész Imre 61. lap.) a hunnok urai voltak Dácziának s így Enyednek is. Hogy pedig Attila Zeleméren nevekedett, ez is valóságon alapszik, már azért is, mert kettőzve meg van benne az igazság. Először azért, mivel Révész Imre búvárlatai is e pontra vezetnek, másodszor: mivel nemcsak helyrajzilag, de történelmileg is Zelemér földön alapított Etellaka nevű királyi széknél állapodnak meg azok úgy annyira, hogy a királyi szék egyebütt feltalálható nem lévén, az a vélemény, mely azt Jászberény vidékének területén vélte feltalálhatónak, önként elesik.

A mondó vagyok tehát, hogy Attilának az ege Enyeden támadt és hajnalodott ki, Zeleméren fényében mindinkább nevekedett, míglen az teljessé vált, mikor azt már elfoglalta. Eképpen a hagyomány, mely reá vonatkozik, mindenha oly iránytű marad, mely Attila királyi székének holléte bárhol kerestessék, mindig Zelemérre mutat:

Attilának itt töltött fiatalkori életéből felemlítendő, hogy akkor Aetius is — mint római kezes tartózkodott itt a hunn királyi szék udvarában. Kettőjökben ekkor két fiatal lángelme jött egymással ösmeretségbe. Vajjon sejtették-e, vélték-e ezek akkor, hogy a jövőben még mint különböző seregek vezérei fognak egymással szemben állni?

Attila, midőn hatalma már a tetőpontra emelkedett, valóban egyike volt a világ leghatalmasabb fejedelmeinek, csakhogy itt nem mint déli napfény ragyogott, de mint rettegett üstököscsillag fénylett. Azért a történelmi közvélemény már éltében az »Isten-ostora« jelzővel bélyegezte meg.

Mint ilyen járt ő a keletrómai birodalom felett. Mint ilyen, szökevényeit a birodalomból visszakövetelte s keresztre feszíttette, mi által a kereszténység lelki érzületét is a kereszt iránt megsértette.

Kevés volt neki e birodalom megalázása, ezt akarta tenni a nyugati római birodalommal is. Nem volt rá ürügye, de keresett, (Thierry Amadé: Attila történelme, 120. lap.) 500 ezernyi vad sáskasereget vezetett ellene a gallok földjére, hol Aetiussal, a szövetséges seregek római vezérével a catalaunumi mezőn csakugyan megütközött, de nem ő győzött, hanem Aetius, ő leveretett. 451. évben.

És mit cselekedett? Szekérsánczai közé vonult, összeszedett nyergeiből nagy halmot rakatott, hogy egy ismétlődő balfordulat esetén azon — mint máglyán — magát megégesse. De nem volt rá szüksége, mert Aetius is kimerült, serege meggyengülvén, a csatatért elhagyta. Hasonlóképpen tett Attila is, egymást kikerülték.

A két ellenfél által vérmezővé tett és elhagyott catalaunumi csatatér három dolgot eredményezett. Úgymint: Attila hódító hatalmának lealkonyodását, Valentiánus nyugati császár birodalmának megmentését, s a kereszténység győzelmét a hódító vadság felett, mely ha nem Aetius, de Attila kardja élére szállt vala, nyugaton is oly gyászt öltött volna magára, mint keleten. De az időknek láthatatlan és halhatatlan királya kiragadta Attila kezéből az ostort. Most még megkegyelmezett neki, megengedte, hogy azon büntetés alól, melyre önmagát ítélte — hogy a nyeregmáglyán magát megégesse — az alól önönmagát feloldja, időt adván neki a csatatérről való eltávozásra. Úgy történt.

Aetius a csatatérről győzelmi pálmaággal tért vissza császárjához. Attila is visszatért királyi székének otthonába: a Tiszavidékre, de mint sebzett oroszlán barlangjában, bosszút forralva, hadjáratra készülve, melyet közvetlenül a következő évben meg is indított s Itáliában termett vele. (452-ben.)

Ott hogy ment dolga? Nem a legjobban, gyors menetében Aquilea ostrománál megakadt, mert három havi ostrom után vehette be, midőn a népnek nagy része a szomszédos szigetekre ment el, — példáját követvén a gólya madár is, kicsinyeikkel elhurczolkodtak a biztosabb mezőkre.

Aetius e hadjáratra nem volt elkészülve, hogy Attilával szembeállhasson, mit cselekedett? Mindenekelőtt Valentiánus császárt akarván megmenteni, azt Rómában helyezte el, oly hithű számítással, mintha Péter hajójába helyezte volna, melyben az Úr — habár aludni látszott is — mégis az elsüllyedéstől megmentett, parancsolván a szeleknek és a haboknak. Ő maga pedig Attila mozdulataitól eltérve, oly hadi pontra helyezkedett el seregével, hogy alkalomadtán viharszerűleg felhőszakadást intézhessen Attila hadiútjába. Hasonlóképen Róma sem hagyta el önmagát. A veszélyek minden eshetőségére számított. Azokat megelőzőleg arra határozta el magát, hogy meghódol, irányába adókötelezettséget vállal. Erről követségileg kívánja Attilát értesíteni, annak élére a szent életű és ékesszóló Leó pápát hívja fel, mire maga Valentiánus császár is felkérte.

Leó pápa a megbízást elfogadta. A követség élére állott és minekelőtte Attila a Pó folyón keresztül seregét megindította volna Róma ellen, elindult hozzá. Attila elfogadta a követséget.

»Eljöttünk hozzád, óh hatalmas hunn király, hogy mély alázattal előtted, Róma városa hódolatát lábaidhoz letegyük. Kérünk, fogadd el.« Azután emelkedett lélekkel, magasztosán úgy szólott hozzá, mint a kereszténység prófétája, apostola és mint a sziklára épült egyház feje.

Hogy eképp mit mondott, nem írta fel a történelem, de körülbelül ezeket mondhatta:

»Te, óh hatalmas király, Táltos papjaidtól elfogadod a jóslatokat az állatok szövevényes bélszerkezetéből, én is mondok neked jóslatot az Isten igéjének könyvéből.«

»Lesz a világnak egy nagy napja, az utolsó nap, melyen minden ember az ítélő bíró elő fog állíttatni. Te is ott leszesz akkor és az általad okozott vérmezők csontlakói is ott lesznek. Azok új húst és bőrt fognak nyerni, lelkeik is elő fognak jönni, így fognak veled együtt az ítélő bíró előtt megállani mint egy nagy felkelő sereg, kérdőre vonatván, ellened tanúskodni fognak. Rettenetes nap lesz az, mikor még az igazak is rettegni fognak. Vajha tehát bátran kiállhatnád az akkor hozandó ítéletet!« (A múlt század középtája körül I. Miklós orosz czár meglátogatván Rómában XVI. Gergely pápát: az együttes beszélgetés közben szóba hozta a pápa a lengyelországi katholikus egyház szomorú helyzetét és kérte annak irányában a czárnak atyai kegyességét és monda: »Mindketten valószínűleg talán nemsokára az Isten ítélő széke elébe fogunk állíttatni és számot fogunk adni tetteinkről, ismételve kérem felségednek kegyességét, katholikus alattvalói iránt.«)

»Vedd tudomásul, hogy nem veszett még el az a kard, mellyel Makabei Júdás a kevély asszír fejedelmet, Antiochust legyőzte s bűnében, mellyel a jeruzsálemi templomot kincseitől megfosztotta, kellett meghalnia.«

»Vedd tudomásul, hogy nem veszett el még ama parittyakő sem, mellyel az ifjú Dávid (később király) a kevély Góliáthot homlokon suhintván, a földre terítette le, annak fejét saját kardjával vágta el.«

E követ jelképezte Jézust, a mi Urunkat, ki önmagát ama sziklának, melyen Péterben az egyházat alapította, szegletkövévé tette s azon ígéretet tette: »hogy azon még a pokol kapui sem fognak erőt venni.« Aki e szikla ellen tör, úgy jár mint Dávid Góliáthja.

»Róma falait leronthatod, de eme szikla reád nézve nem úgy mint Aquilea, örökre bevehetetlen lesz. Ezt őrzi még ama kard is, mellyel Péter az olajfák kertjében a főpap szolgájának fülét levágta, de azt a jelenlévő Jézus újra begyógyította. Rómát az Úr örök városává választotta, mi sem könnyebb annak, mint ezen örök városon netán ejtendő sebeket begyógyítani.«

»Ne véld, hogy te erősebb, hatalmasabb vagy Julián császárnál, ki Jézusnak Jeruzsálemre vonatkozó jövendölését, hogy azt leromboltatása után is felépíti, de végre is ezt nem tehetvén, kardjába dőlt, szívének vére az ég felé lövellt és így kiáltott fel: »Te győztél, végre is te győztél galileai Jézus!«

Vajon Leó által mondott ezen igéket megértette-e Attila?

Én hiszem: megértette, mert a Szent-Lélek nyelvén beszélt hozzá Leó, azon nyelven, melyen Pétert az első keresztény pünkösdi ünnepen megértették az idegen nemzetbeli jövevények is, kik között akkor scytha eredetű Pártusok is voltak.

Leó az ő igéiben azt tolmácsolta végre Attilának, hagyjon békét Rómának, költözzék ki Itáliából s menjen vissza saját országába.

És úgy cselekedett. Ekként, amint az üldöző Saulból kegyes szívű, buzgó apostol lett, úgy Attila is az ő hatalmának magaslatáról az alázatosság völgyébe szállott le. Megszűnt Isten-ostora lenni, az irgalmasság köntösébe öltözködve, melyen arany és ezüst helyett, a kegyesség gyémántjai ékeskedtek, megkegyelmezett Rómának, visszatért királyi székének palotájába, hol is, új menyasszonyával nagy lakodalmi menyegzőt tartott, de az első nász-éjjelen orra vére folyásában meghalt.

Meghalt benne az uralkodásra született, erős akaratú, nagytehetségű, lángeszű fejedelem, de ki uralmi vágyai között nem akarta a netovább határait ismerni.

Dehát ő a keresztény hit ajándékában nem részesülvén, nem ismerte az Úr aranyos imádságának emez igéit: Miatyánk, ki vagy mennyben, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, mennyben és földön.

Meghalt benne egy hatalmas uralkodó, kinek vadvirágot képező tettei között egy szép, jóillatú teljes virág is termett ama viseletében, melyet Róma és Leó pápa iránt tanúsított. Ezzel ő az ércznél is örökebb pyramist emelt magában, mint ahogy az egyptusi Fáraók cselekedtek vala.

Attilát övéi nagy riadalmas siralmak között, királyi méltóságához képest arany, ezüst és vaskoporsóban temették el.

De hol?

Szándékosan olyan helyen, hol úgy az élő-, mint az utónemzedék előtt örökre rejtve maradjon. E czélból sírjára vizet eresztettek, a midőn még a szolgákat is, kik a sírt és a vízvezető árkot ásták, mind megölték.

A szolgákra vonatkozólag alig hiszem, hogy azokat erőszakosan ölték meg, mi a fájdalmas szertartással éppen nem lett volna összhangzó. Inkább hiszem azt, hogy azok szeretett urokért, királyokért önként mentek a halálba. Mi éppen nem volt különleges esemény a scytha népcsaládoknál.

Megesett az, hogy a bánkódó szolga urának sírkamrájába élve is belépett és levelet kapott a kezébe, annak jeléül, hogy urát hűségesen szolgálta. Megesett még az is, hogy a nő is hasonlót tett az ő férjéért. A lázadó Tonuzoba, ki Szent István ellen a keresztény hit terjesztésében való buzgóságáért lázadt fel, elevenen temettetett el a tiszaabádi révben, kivel neje is élve ment a sírba. E hely emléke még a mai napon is él Aba sírja név alatt.

Ne vélje azonban senki, hogy az Attila sírja örökre homályban maradand.

Az esetleges körülmények napfényre hozhatják még azt is. Sokáig keresték Priamos király kincseit is, végre megtalálták, habár több ezredéves századok után.

De hát mégis hol és mely területen temethette el Attilát az ő népe?

Én azt hiszem, már kegyeletből sem temethette el másutt, mint a tiszafüredi-kócsi ősártéri szigetben, melyet már akkor, midőn e sziget felső nyitott részét az egyptomi csatornázásokat ismerő hunnok e Tiszavidéken törzsfészket alkotván maguknak, kiszámított czélukhoz méltólag a Tiszát egy csatornaásással az úgynevezett Árkos érrel összekötötték, már akkor e szigetet a hunnkirályi szék s udvar vadászó szigetkertjévé tették, avatták.

Ugyanazért, valamint már fentebb láttuk, nem található fel Attila királyi széke egyebütt, mint az itteni Tiszavidéken, úgy a hármas koporsója nem is kereshető és található fel egyebütt, mint e szigetben és pedig a Zádorrétség szélein, hová e rétség vizét árokásással könnyen rá lehetett arra bocsátani, anélkül, hogy valaha az árfolyam kimozdította volna a helyéből.

A Zádorrétség e volt ős ártéri szigetnek úgy terjedelemben, mint hosszában délkeleti vízi oldalfalát képezte. Felülről az Árkos-ér által nagyban táplált Hortobágy s vele együtt az Árkos-ér is szokta az áradásaival elönteni.

Alulról pedig a déli határon a Zádorrétségbe magát betörő Berettyó öntötte el áramlataival, hol éppen a Zádorrétségben aláfutó Hortobágy is a Berettyóval egyesült. (Lásd a térképet).

Míg tehát a Tisza, Hortobágy és Berettyó szabályozva nem voltak, az Attila sírját folyton a Zádorrétség vize borította. Csakis a vízi virágok ékeskedtek s a vízi vad madarak gyülekeztek és síránkoztak felette. Mióta pedig e folyók szabályoztattak, a Zádorrétség volt térei részint kövér szántóföldekké, avagy sovány szikes legelőkké váltak. De feltámadt az érdekeltség is Attila sírjának hollétezése iránt.

Thierry Amadé franczia író — Attila életének írója — úgy nyilatkozott, hogy azt valószínűleg Magyarországon készülő vasúthálózat fogja felderíteni.

Aligha.

Inkább a csatornázás.

Debreczen városa úgyis csatornázni készül. Neki elég bőségesen esett a Zádorrétség területéből.

Talán a volt sírásó szolgák csoportban fekvő csonthalmainak netalán véletlenül felmerülendő esete is iránytadó lesz annak feltalálására.

Nagyivánnak is jutott a Zádorrétség nagy öblözetéből szép nagy terület.

A 70-es években alkalmilag néhány órát töltvén itt e vidék felismertetése czéljából. Néhai Szabó Mihály, a cincinnatusi erénnyel és egyszerűséggel bíró gazdálkodó — ki ámbár a régi iskolai rendszer szerint hat gymnasiumi és két bölcseleti osztályt végzett — mégis szántóvető emberré vált és gyakorlati mezőgazda lett belőle s örült, ha velem latinul is társaloghatott, már úgy kis mérvben is. Beszélgetésünk tárgyát a volt Zádorrétség is képezte. Különösen felemlíté: »Uram — mondá — midőn szép csendes idő volt ős a rétség langó vizét a szél nem fodrozta, egy árokszerű vonalat vettem észre azon, és kristálytükörebb színben láttam benne a vizet, mint egyebütt. Az árok vonalat jelzett, de sohasem tudtam ennek okát megmagyarázni: mi czélból csinálhatták az emberek itt ez árkot? Kik lehettek azok?«

Eltelvén az idő, anélkül, hogy a kérdésre válaszolni megkísérlettem volna, elváltunk egymástól.

De előttem a hunn idők tűntek fel. Különösen azon erkölcsi nagyságban, mellyel a harczi vitézséget földpyramis-halmok felállításával jutalmazták, dicsőítették és örökítették, azután pedig abban, hogy akkor, midőn Róma ostromlására készültek, hatalmas királyukkal együtt, kivont kardjaikat hüvelyökbe visszatették.

Attila itt győző is volt, meg legyőzött is. Engedte magát legyőzetni Leóban Péter kardjával. Mint győző, önnön magát győzte le azon mondás szerint: »Erősebb, ki önmagát győzi le, mint aki a legerősebb várat beveszi.«

Vajha ennek a keresztény hit elfogadása lett volna a gyümölcse.

E feladatot e honban egy másik vérrokon nép: a hunn-magyar nemzetnek királya, Szent István hajtotta végre, kihatólag a Tiszavidékre is.

   Előző oldal Következő oldal  

Kezdőlap
Vendégoldal