AZ EZREDÉVI ÜNNEP TÖRTÉNELMI DÍSZMENETE
Vágó Pál festőművész nagyszabású terve 1895–1896-ban
— a Vasárnapi Újság korabeli tudósításai —

Eddig úgy volt, hogy e páratlan ünneplésnek a nagyszabásúan tervezett országos kiállítás lesz a legragyogóbb részlete. S az e részben lett eddigi előkészületek valóban már is annyit ígérnek, hogy előre is igen fényes lapra számíthatunk a kiállítások történetében. De, amint a nagy idő közeledik, egyre újabb meg újabb eszmék és tervek merülnek föl, melyek közül különösen két nagy menetnek a terve olyan, hogy ha megvalósulnak, eszmében és hatásban szintén diadalmas társai lesznek a kiállításnak.

Az egyik terv szerint egy nagyszabású történelmi díszmenet tartatnék, mely jelképes alakokkal és csoportokkal hazánk és nemzetünk ezer éves történetének legfontosabb és legfényesebb mozzanatait tüntetne föl időrend szerint sorozott eleven képekben, egészen a jelen korig terjedőleg.

 

Kiemeljük a fölfogás költőiségét, mert a művész nem krónikás szárazsággal, hanem eszményítve jeleníti meg az eseményeket és azok hőseit, de mégis úgy, hogy a történeti igazságot semmiben sem hamisítja meg. S ebben annál szerencsésebb, mert kivált legrégibb történeteinknek sok részlete és jelenete van olyan, melyeket jobban tudunk elképzelni, mint tudományos pontossággal megállapítani.

A sok időbe és fáradságba került jeles vázlatrajzok ez idő szerint Stróbl szobrászunk műtermében vannak nem annyira ki, mint inkább fölállítva, hol minden érdeklődő megtekintheti. Látogatják is sokan, és eddig még senki sem jött el onnan a nélkül, hogy a megkapó vázlatok megvalósítását melegen ne óhajtaná, ha a szerző és az ügyért rendkívül lelkesedő Stróbl magyarázatait nem hallotta volna is. Wlassics Gyula közoktatásügyi miniszter is tüzetesen megszemlélte a rajzokat s azok sikerült volta iránti elismerését annak a nézetének kijelentésével fejezte ki, hogy méltó lenne Vágónak e terveket teljesen (színezve) kidolgoznia s aztán esetleg a kormány támogatásával sokszorosíttatni a képeket az iskolák számára, mert ezek hatalmas segédeszközökül szolgálhatnának a magyar nemzet történetének tanításánál.

Vágót a nagyszerű menetté alakítandó jelenetek kiválogatásánál és csoportosításánál olyas költői ihlet vezette, mint Debreczeni Mártont, mikor »A kióvi csata« czímű hőskölteménye XIII. énekében Ormuzd eszközlésével az elszenderült Árpád előtt álmában népe jövendőjének főbb eseményeit elvonultatja. Csakhogy Vágó éber, nyitott szemek előtt kívánja az ő káprázatos csoportjait elvonultatni, hogy művészetileg gyönyörködtesse és hazafias lelkesedésre tüzelje a szemlélőket.

A pompás menet tervét maga Vágó egy terjedelmes magyarázó emlékiratba foglalta s az ünneprendező bizottságnak felülvizsgálás és elfogadás végett már be is nyújtotta. Bizton remélhető, hogy emlékiratával csak fokozza azt az általános érdeklődést, melyet eddig a sajtón és a művészi körökön kívül az irányadó tekintélyek is tanúsítanak a terv iránt.

A menetet, melyben mintegy 3000 s történeti hűségű jelmezekbe öltözött személy venne részt, egy öt lótól vont hatalmas diadalkocsi nyitja meg. A kocsin a Haza nemtője ül allegóriai alakoktól környezve. Előtte lovas kürtösök haladnak, mögötte pedig nemzeti zászlókat vivő néptömeg közt két marczona lovas egy lándzsanyelekre tűzött diadalívet visz, melynek előlapjára nagy betűkkel ez van írva: EZER ÉV. E csoport után halad pompás lován Árpád s ő utána a hét vezér ugyancsak lóháton, egy csapat ázsiai harczostól kísérve, mely diadalmámortól zajong. Azután következik a mai hazába bevonulást jelképező s ökröktől vont kocsi, melyen honfoglaló őseink iparának jelzéséül egy rögtönzött műhelyen a kardcsiszárok fegyvereket kovácsolnak; míg a kocsi mellett és után gazdasági állatok, cselédek és kürtösök haladnak. Ezt a képet követi az áldozatra vezetett fehér ló pompás csoportja, mely előtt a főtáltos halad gyalog, kivont áldozó-kardot tartva kezében, a ló után pedig egy csapat közönséges táltos és gyula az ősi (párszi) vallás szertartásaihoz való jelvényekkel.

Következik a keresztény-kor. Az új vallás fölvételének s meghonosodásának jelképezésére elől szerzetesek és egyéb papok csoportja, majd kürtösök, egy térítő magasra tartott kereszttel s egyházi zászlókat tartó lovasok haladnak, kiket egy sereg éneklő apácza követ, közbül Szűz Máriának, az ország védasszonyának, életnagyságú s virágokkal koszorúzott szobrát víve.

Erre következik egy még népesebb és nagy hatású csoportban egy pompás, hatosfogatú díszszekér, melynek közepén nagy méltósággal ül trónján Szent István, előtte a ragyogó szent korona és a kereszténység jelvényei. A fogat előtt zászlós és kürtös lovasok haladnak, míg körülte és utána az új hitre tért magyarok ájtatos, gyalog csoportja halad, melyet az akkor szervezett vármegyék tarka bandériuma és István korabeli vértes lovasság csapata követ.

Ez után újabb csoportban gyalog és lóháton lépdelő harczosok nagy csapata Szent László kimagasló lovas szobrával s az általa alapított templomok egy nagy alakú mintájával halad, kísérve egy lóháton ülő püspöktől és főúri lovagoktól, kik után Könyves Kálmán csoportja lépdel s bezárja az Árpádok korát.

Az Anjouk korát Nagy Lajos fényes udvara mutatja be. Elöl halad maga Nagy Lajos, hátrább egymás után leányai, Mária és Hedvig, mind lóháton s fényes kísérettel. A király az ország nagyjaitól kísérve vadászatról tér haza. Utánuk zöld gallyakon és paraszt szekereken a dús vadászzsákmányt (bölényt, vaddisznót, szarvast, stb.) szállítják.

Erre a Hunyadiak kora varázslódik szemeink elé két csoportban. Az elsőben Hunyadi János egy törökverő csatából tér haza Kapisztrán Jánossal s tömérdek hadi zsákmánnyal, melyben láthatók: egy elfogott vezéri hárem, bilincsre vert török foglyok, lófarkas zászlók, egy vezéri sátor, török ágyúk, stb. A másik, szintén igen megkapó csoportban diadalkocsin érkezik Mátyás király, előtte kürtös lovasok, körötte udvari tudósai, utána Kinizsy Pál, Báthory István, stb. a »fekete sereg« egy mozgalmas csapatával s az osztrákok, lengyelek és törökök ellen vívott győzelmes harczok diadaljeleivel.

E remekül gondolt és rajzolt csoport után Erdély fénykorából Bethlen Gábor udvarának bemutatása következik magyar és török főurakkal a köztük levő barátság jellemzésére, s egy lovak által vitt akkori divatú gyaloghintóval, melyben előkelő hölgyek ülnek. Ennek a csoportnak is népes kísérete van.

Most következik a Habsburg-ház uralkodásának kora. Ebben első kép a Lothringeni Károly herczeg, Buda visszavételének hőse, és Savoyai Eugén, a zentai győző, érdekes csoportja azonkori parókás, hajporos vértesekkel, kik után II. Rákóczy Ferencz következik lóháton, hű kurucz vitézeitől környezve és kisérve. Odább lóháton a délczeg Mária Terézia tartja bevonulását Pozsonyba. Előtte pompás öltözetű parókás magyar testőrsége, utána pedig aranyos rokokó udvari hintó következik, a melyben trónjának örököse, a gyermek József ül dajkája ölében. A csoportot az örvendező nép ujjongó sokasága veszi körül.

E fényes kép után a napóleoni háborúk hőseinek ábrázolásául egy csapat Simonyi-huszár következik, alkalmas átmenetül az 1848-iki jelenetekhez, minők a márczius 15-diki események egyes részletei: a sajtó-szabadság kihirdetése, az ifjúságtól vállra emelt Petőfi szavalása, aztán pedig a verbuválás, melynek népies képét egy roppant nagy szekérre helyezett vásári Laczi-konyha s tánczoló újonczok, verbunkosok és nép alkotják. E vidám és zajos jelenet után egy honvédhuszárcsapat következik.

Utolsó és szintén igen jól gondolt kép az 1867-iki kiegyezést ábrázoló nagy és fényes jelenet, melyben egy pompás, kupolás diadalkocsi ő felségök, a király és királyné szobrait viszi. A kupolán korona, a kocsin a királyi pár erényeit jelképesen ábrázoló szebbnél szebb hölgyek. A kocsi előtt a főváros hatósága és díszruhás nemesség halad. A kocsira vannak illesztve Deák Ferencz és az 1867-iki magyar miniszterium tagjainak arczképei; körülte s utána díszruhás főnemesség paripákon, polgárság, egyetemi ifjúság és ujjongó nép nagy számmal.

Ez a valóban káprázatos nagy menet a budai Vérmezőről indulna ki s a lánczhídon és az Andrássy-úton végig haladna a Városligetbe, a kiállítás területére, hol befejezésül egy zárt téren Mátyás korabeli lovagjáték tartatnék, melynél egy külön fejedelmi páholyban, mint nézőket, Mátyás király és neje alakjait lehetne látni.

A haladó menetet ő felségöknek, a királyi párnak is bemutatnák oly módon, hogy az Andrássy-út közepe táján a vajdahunyadi vár híres erkélyének a mintájára állítanának föl egy díszpáholyt a királyi család számára, míg velők átellenben egy félkör-alakú hatalmas emelvény padjain az országgyűlés két házának tagjaitól környezve a kormány és egyéb méltóságok foglalnának helyet.

A menet rendezése a nagyszerűséghez képest valószínűleg nem kerülne túlságos költségbe, mert bízvást föl lehet tenni, hogy a kellő személyzet legnagyobb része önként ajánlkozókból telnék ki, még pedig olyanokból, a kik a szükséges jelmezekkel, fegyverekkel s egyéb kellékekkel maguk látnák el magukat. A mi pedig egyébként előállítható nem volna, azt vagy kölcsön kérnék a köz- és magángyűjteményekből, vagy pedig másolatokban készíttetnék el azok után. A nagyszámú katonai csoportok szervezhetése végett valóságos katonaságot kellene a honvédségtől kölcsön kérni és begyakorolni, mint szintén korszerű jelmezekkel és fegyverekkel is ellátni.

A mi a művészi dolgok előteremtését illeti, azokat művészeink legnagyobb részt maguk állítanák, vagy állíttatnák elő, mert a Vágó tervét, mondhatni, már is annyira magukénak tekintik s annyira lelkesednek érte, hogy a közreműködésből szinte részt követelnek maguknak.

Hogy a körülmények mennyire lesznek kedvezők e kitűnő terv megvalósítására, az ez idő szerint még biztosan nem tudható. De az előjelek már is örvendetesen kedvezők. Mert a miniszter pártoló jóindulatán kivül az is bizonyos, hogy az irányadó körök általában nagyon érdemesnek tartják Vágó eszméjét a minden oldalú megfontolásra, annyival inkább, mert ez, vagy egy ilyen szabású történelmi menet kétségkívül nagyban hozzájárulna nemcsak az ünneplés fényéhez, hanem a kiállítás sikeréhez is.

Mi örömmel reméljük, hogy Vágó Pál életre való terve csakugyan testet fog ölteni s messze fénylő és sok időn át emlékezetes koronája lesz ezredévi örömünnepünknek.