Az Habsburg Birodalom összes lovasságának két ötödét kitevő, csaknem húszezer főből álló 12 magyar huszárezred közül csak négyet találtak hazánkban 1848 tavaszának eseményei. A felelős magyar kormány természetesen mindent megtett az osztrák örökös tartományokban állomásozó ezredek hazahozataláért. A bécsi udvar azonban minden erejével halogatta azt. Az idegen földön marasztalt magyarok kisebb-nagyobb csoportokban „szökdöstek” hazájukba. Egy-egy ilyen veszélyes vállalkozást mutatott be Jókai Mór A kőszívű ember fiai című regényében, Kósa Ferenc és Sára Sándor a 80 huszár című forgatókönyvben, s szerencsére mindkettőt láthattuk filmen is.

A „hazaszeretet vezérelte szökésben” első volt és legismertebbé vált a Lenkey-század, mely 1848. május 31-én érkezett Máramarosszigetre. Hamarosan követték őket a szintén Galíciában táborozó Würtemberg-, Vilmos- és Kóburg-ezredek huszárainak kisebb-nagyobb csoportjai. A magyar határtól sokkal távolabbi Csehországban állomásozó, főként jászkunsági fiatalokból válogatott Nádor-ezred tagjainak sokkal nehezebb dolguk volt, mégis sokan próbálkoztak a hazatéréssel. Közülük is legvakmerőbb és egyben legkalandosabb a törökszentmiklósi születésű Szetsey István és a kisújszállási Mohácsi Valentin őrmesterek kísérlete volt. Ők nyolc tizedesüket és százhúsz közhuszárjukat vitték magukkal Prága-környéki táborukból. A Csehországon és Ausztrián át vezető útvonalat az osztrák katonaság felügyelet alatt tartotta, ezért a két őrmester úgy határozott, hogy Porosz-Szilézia felé veszik útjukat. Abban bíztak, hogy a magyar üggyel rokonszenvező poroszok földjén bántatlanul haladhatnak tova, s valahol Teschen tájékán, Osztrák-Szilézia keskenyebb földsávján keresztül könnyebben jutnak majd hazájukba. 1848. október 27-én indultak útnak, s kétnapi, 150 kilométeres lovaglás után értek a porosz határhoz, ahol — immár porosz területen — még egy napig haladtak délkeleti irányban. Addigra halálosan kimerültek, s egy Friedland nevű városkában megpihentek. A jó „burkusok" csodálattal tekintettek rájuk. Meghatotta őket a hazaszeretet ilyen elemi erejű megnyilatkozása. A város polgárai, hivatalviselői gondoskodtak róluk, bőségesen elhalmozták őket élelemmel is. Nem lett volna semmi baj, ha a város papja be nem súgja őket. Így azonban a hatóságok őrizetbe vették a határsértőket.

A hazatérés álomszerű kábulatából egyszeriben kiestek. A remények szertefoszlottak. Szetsey úgy próbált kijutni a szorult helyzetből, hogy levelet írt Jászalsószentgyörgyön lakó édesanyjának: „Életem sorát röviden leírom, a melly egy kevéssé borzasztó. Miután kedves hazánk vérenkező állapotját hallván, mindenféle módokat használtam s elkövettem segítségére jönni, a melly is mind sikertelenül meg vettetett, s ennél fogva kéntelen voltam más módhoz nyúlni, azaz, ha merem mondani: elszökni...” Ezután beszámol a történtekről, majd kéri: „Kedves Szülőm, most nincs egyéb mód, mint ezenn levelet mutassa meg a Váross elöljáróinak, hogy a magyar Minisztériumhoz folyamodjanak és a Berlini és Frankfurti Nemzeti Őr kormányához felőlünk tudósítást és kérést nyújtsanak, hogy bennünket, mint igazi hazaszerető fiúkat nem vissza a Német törvény felé, hanem Magyarország felé Transferáljanak. Különben az akasztófa vár a nyakunkra, kedves Szülőm! Én a magam személyére minden órában eljöhetnék, oly alkalmatosság van a kezemben, de mit használ, ha a többi legénységet el nem hozhatom, a Hazának vélek nem használhatok... Mint Commandánsnak, nem is illene, mivel öszve esküdtünk együtt élni és halni, nyerni, vagy veszteni. Ennél fogva kérem a Ns Város elöljáróit, hogy azon pár lépést mellettünk megtenni ne terheltessenek, csak Budára bejelenteni a dolgunkat. Ott aztán úgyis fogják tudni, hogy fognak rajtunk segíteni...” A levél befejező sorai szintén idézésre méltóan szépek: „többet nem írhatok, mert kezeim reszketnek, szemeim a Halál pókhálójai béhúzták. Hanem kívánok minden Testvér, Attyafiaknak és minden jó ösmerősöknek ezer jókat és kérem, felőlem balul ne ítéljenek, hanem gondollyák, hogy a hazáért adta ki hűséges lelkét. Ezzel maradok kedves szülőmnek alázatos fia, és Magyar Hazánknak jó akarója.”

A levél két hét alatt érkezett meg Jászalsószentgyörgyre. Jaczmann Mihály, a lelkiismeretes főjegyző a következő kísérő jelentéssel juttatta el Szentkirályi Móric jászkun-kerületi főkapitányhoz: „Kebelünkből származott, s a Nádor huszárezredben szolgáló Szetsey Istvánnak alant idehajlított, édes Annyához írt levelét lovas hadnagyunk által sietek a kéréssel megküldeni, hogy a hazaszeretet vezérelte szökésben elfogott, s Burkusországban letartóztatott igen lelkes Nádor huszár csapatnak megszabadításában a szükséges lépéseket megtenni méltóztassék...”

Így jutott a levél kormányunkhoz, talán egyenesen Kossuth Lajos kezébe. A diplomáciai lépések sikertelenségére következtethetünk abból a tényből, hogy Szetseyék – a tétlenséget megunva – december 2-án megszöktek, és Morvaországon keresztül igyekeztek a Kárpátok felé. Az osztrákok azonban már vártak rájuk, s feltartóztatták, majd a theresienstadti várbörtön falai közé vetették őket.

A katonai bíróság viszonylag enyhe ítéletet hozott. Szetseyt lefokozták, utánszolgálatra kötelezték, és a várbörtönben letöltendő 4 évi, sáncmunkával súlyosbított fogságra ítélték. Társait kisebb-nagyobb büntetéssel sújtották. Szetsey őrmester szabadulása után Jászalsószentgyörgyön telepedett le, s kolerában halt meg 1873. augusztus 9-én. Mohácsi Valentin Theresienstadtban, a várbörtönben szerzett súlyos tüdőbaj következtében halt el 1853. június 2-án.

A büntetések ellenére is folytatódó szökések megállítása érdekében az osztrák hadvezetők 1849. májusában úgy döntöttek, hogy Olaszországba irányítják a renitens Nádor-huszárokat. A császári gyalogság felügyelete mellett indult az ezred Saaz környékéről. A huszárok egészen addig nyugodtak voltak, amíg Linz közelébe nem értek. Ott, az Alpok lábainál azonban megérezték: ha egyszer becsapódnak mögöttük a nagy hegyek sziklakapui, akkor minden reményük szertefoszlik. Ettől fogva a legkeményebb őrizet sem tudott megbirkózni azzal az erővel, mely a mágnesként húzta a huszárszíveket az Alföld rónái felől. Csapatostul szöktek el az őrizetből. A kezdeti sikerek után azonban elérte a balsors hazavágyó vitézeinket.

1849. június 10-én Stáhly százados Trieben városkában elhelyezett osztályából 108 huszár kerekedett fel a karcagi Gyökeres András és a jászberényi Kőmíves János tizedesek vezetésével. Előzőleg feltörték a raktárt, felszerelkeztek éles tölténnyel, szabályszerű ütközetmenetet alakítottak, s úgy indultak útnak. Hamarosan egy osztrák gyalogos századba ütköztek. Gyökeres András előreugratott s rohamot vezényelt. Vad csatakiáltások közepette vágtattak a gyalogosok közé. Már az osztrák katonák között verekedtek, mikor a környező bokrok között megbújt osztrákok oldalba támadták őket. A váratlan eseménytől megtorpantak, majd többségük áttörte a szemben lévő gyalogosok sorát, a többiek pedig visszafordultak. Hat halott és négy súlyosan sebesült huszár maradt a viaskodás színhelyén. Az utóbbiak között volt Gyökeres tizedes is, akit szuronydöfés ért.

A visszafordult 25 főnyi osztagot osztrák nemzetőrök és gyalogosok fogadták. A huszárok a túlerő előtt letették a fegyvert. Az áttörtek Bruck felé lovagoltak, hová késő esti sötétségben értek. A főtéren tömött sorokban álló császáriak mellett karabélyaikat sütögetve száguldottak el. Az osztrákok még fel sem ocsúdtak meglepetésükből, amikor a magyar lovasok már messze jártak. Sorsukat mégsem kerülhették el: ismét ellenségbe ütköztek. Ekkor már belátták, hogy nem tudnak menekülni a csapdából. Az első felszólításra megadták magukat.

A sorozatos csatározásokban 13 huszár elesett, 14 megsebesült. A fogságba esettek haditörvényszék elé kerültek. Az 1849. június 21-én, Bruckban összeült bíróság még aznap halálra ítélte mind a 79, zendüléssel és hűtlenséggel vádolt foglyot. 23-ika hajnalán hat vitézünk – Mille János Karcagújszállási, Kocsis Pál jászapáti és Sipos Gábor kunhegyesi születésű tizedesek, valamint három közhuszár – testén záporozott a sortűz. (A többiek a kegyelem valamely formájában részesültek.) Július 6-án Marburgban sorakozott fel a kivégzőosztag. Ott is „hűtlenség” volt a vád. A hét kivégzett között volt Farkas Péter 28 éves karcagi közhuszár, valamint az addigra felgyógyult Gyökeres András és a megszökött, de időközben elfogott Kőmíves János is.