Kósa Károly Lengyel Antal Egy példamutató szolnoki polgár

„Szolnok város legutolsó 30 éves történetének minden nevezetesebb mozzanata szorosan összefügg ennek a nagy eszű, jó lelkű, praktikus érzékű, agilis természetű embernek közismert nevével, mert minden városi, megyei, társadalmi és közgazdasági mozgalomból kivette részét, mindenütt a homloktérben küzdve a város boldogulásáért, a polgártársak javáért…” — olvashatjuk az Alföldi Hírlap nekrológjában egy 1906. július 6-án elhunyt férfiúról. De ki ez a jeles elődünk, mit tudhatunk róla? A választ a Verseghy Könyvtárban folyó helytörténeti munka, jelen esetben a Jász-Nagykun-Szolnok megye jeles személyeinek életrajzi adatait feltáró „KIKI” adatbázis segítségével adhatjuk meg.

Lengyel Antalt 1839. június 13-án tartották keresztvíz alá Szolnokon. Apja Lengyel Lajos szűcsmester, anyja Molnár Julis. Az elemi iskola után négy osztályt a helyi ferences — ma Verseghy Ferenc nevét viselő — gimnáziumban, majd kettőt Szegeden végzett. Onnan Bécsbe ment, ahol a német nyelv elsajátítása után kereskedelmi tanfolyamot látogatott, majd kereskedést nyitott. Ott azonban minden igyekezete és szakértelme ellenére sem tudott gyökeret verni, így hazatért. Ám itt is hiába próbálkozott: állást nem kapott, üzletet sem tudott nyitni. 1863-ban úgy döntött, hogy Amerikába megy, s ott próbál szerencsét. Tervét valóra váltva nyolc évvel később az angol nyelv és az amerikaiak praktikus észjárásának ismeretével, no meg csinos vagyonnal tért haza szülővárosába.

Pénzét öccse üzletébe fektette, így üzlettárs, majd öccse halála után az üzlet egyedüli birtokosa lett. Eközben megismerkedett szűkebb és tágabb pátriájának — távolléte alatt pl. a kiegyezés következtében megváltozott — viszonyaival, majd hozzálátott, hogy külföldi tapasztalatait városa és hazája gyarapítására fordítsa. Először szőlőterületet vásárolt Szandán, ahol olyan intenzív művelésű mintatelepet hozott létre, mellyel bebizonyította, hogy az alföldi szőlőművelés és borászat is versenyképes lehet. Ezzel példát mutatott birtokostársainak, akik hamarosan az ő rendszerét kezdték követni. Területe 1906-ban 43 magyar hold (kb. 200 000 m²) volt. Ebből 18 holdon 70 000 termő szőlőtőke, 3 hold Riparia portalis-anyatelep, 4 hold szőlőoltvány-iskola. Rendelkezett 3 holdas konyhakertészettel, 1 hold gyümölcsössel. Fél-fél holdat foglalt el a rózsakert, tyúkudvar (fajtyúkokkal), méhes (230 kaptárral). Volt a telepen egy lakóház, hat cselédház, csomagoló- ás borház (pincékkel), két virágház, üstház, istálló. Újító szellemére jellemző, hogy 1902-ben két viharágyút szerzett be termése védelmére.

A céhrendszer megszűnése után elszigetelten, nehéz körülmények között működő iparosok összefogását, képzését legfontosabb teendői közé sorolta. Tevékeny részt vett az ipartársulat megszervezésében, melynek 1874. március 25-i megalakulásakor számvevővé, másfél évvel később egyhangúlag elnökké választották. Ott bábáskodott az ipartanonciskola megalakításánál olyan időben, mikor még nem intézkedett törvény ilyen iskolák felállításáról. Ő létesítette a csizmadiák ellátását olcsón biztosító ipartestületi bőrraktárt, mely akkor az első kísérlet volt az országban, és melyet évekig egymaga vezetett. Merész vállalkozással, csekély tőkével felépíttette 1876-ban a társulat székházát, mely egy emelet magasítással ma is áll a Szapáry utcában. Az iparosok műveltségének fejlesztésére Kreutzer Balázzsal társulati olvasókört alapított, és nyilvános felolvasásokat rendezett. 1885-től, az ipartestület (az ipartársulat jogutódja) megalakulásától Szolnok város iparhatósági biztosaként támogatta a „szakikat”.

Jelentékeny része volt a Tiszavidéki Hitelintézet és Takarékpénztár felvirágoztatásában, mely intézetnek csaknem haláláig igazgatója volt.

Herman Ottó, a kiváló természettudós 1885-ben meglátogatta szandai szőlőtelepét, majd A magyar pásztorok nyelvkincse című könyvében a gyűjtésben segítők között említi.

Lengyel Antal jelentőségéről már 1887-ben oldalakat írt Gelléri Mór A magyar ipar úttörői című, a magyar iparos ifjúság buzdítására szánt könyvében. 1906. július 6-i, szülővárosában bekövetkezett halála után a Magyar Ipar című lapban is megemlékeztek róla. Természetesen a helyi méltatás sem maradt el. „E város hű fiát, hasznos polgárát, a közügyek önzetlen férfiút, mi igaz barátot veszítettünk benne. Frissen hantolt sírját díszítse a hálás emlékezet és a megérdemlett elismerés soha nem hervadó borostyánága!” — búcsúztatta a Jász-Nagykun-Szolnokmegyei Lapok. A borostyánág azonban igen hamar hervadni kezdett. Sem utca, sem intézmény nem viseli nevét, egyetlen szobor vagy tábla sem emlékeztet reá. Hiába hívták Lengyel-telepnek a mai Thököly út környékét, ez az elnevezés is feledésbe merült névadójával együtt.

Mi azonban bizakodunk, hogy nem végleg. Az ipartestület ugyanis a megalakulás negyedszázados jubileumán elhatározta, hogy megfesteti jelesei arcképét. A feladattal Illés Antalt, a tehetséges szolnoki festőművészt bízta meg, aki el is készítette az életnagyságú olajfestményt. Lengyel Antal képmásának ünnepélyes leleplezésére — az akkori elnök, Kreutzer Balázs portréjával együtt — 1900. január 6-án került sor a testületi székház nagytermében. Ez a mű több mint fél évszázad óta várja sorsának jobbra fordulását a Damjanich Múzeum raktárának rejtett kincseként.