Az 1700-as évek második felében a Keglevich-család birtokolta a mai Szandaszőlős területét, mely akkor szinte lakatlanul állt. A szűk határú Szolnok polgárainak azonban nagy földigényük volt, s — mint egy régi iratban közlik — „1774 október havában méltóságos Gróf Keglevich Gáborné Eő Nagyságával kontractusra léptünk, az váras fejibe Szöllő kertek építésire, úgy mint Batha Albert nótárius és Rigó József tanácsbeli Urammal szandai pusztán”. Így kapott lehetőséget kétszáztíz család „mérsékelt haszonbér fizetés mellett a városnak által engedett Szanda pusztán mezőföldi borok közt nem utolsó minőségű bort termő szőlőket ültetni”.

A szőlőművelés beindult, s ahogy az lenni szokott: egyeseknek sikerült, másoknak nem. Maradtak kisebb szőlőskertek, s kialakultak nagyobbak is. Ez utóbbiak közé tartozott a Lengyel Antal-féle „minta szőlőtelep”, melyről egy 1906. évi közlemény így szól: „A telep 43 hold terjedelmű, melyből 18 holdat a termő szőlő (70.000 tőke), 3 holdat a fajtisztaságáról országszerte ismert Riparia portalis-anyatelep, 4 holdat a szőlőoltvány iskola foglal el.”

A szandai szőlőből készült 1700-as, 1800-as évjáratú borokat ma már sajnos nem ízlelhetjük meg, mégis inkább a saját termék lebecsülésének, mint az igazság kifejezésének tekinthetjük a helyi sajtóban is közölt anekdotát:

„Egy szandai bortermelőhöz volt hivatalos nemrég egy pesti nagykereskedő bort kóstolni. Amikor már vagy tíz hordó bort prezentáltak neki, figyelmeztette a termelő, hogy most következik a borok királya, pincéjének ékessége, a legrégibb évfolyamú bor. A borkereskedő megízlelte a nedűt és csettintett a nyelvével.

— Na, mit szól hozzá? — kérdezte büszkén és ragyogó arccal a bortermelő.
— Kitűnő! — felelte a kereskedő komolyan. Biz' Isten, ha valódi volna, se lehetne jobb!”

Ahhoz azonban, hogy a szőlőből bor legyen, először le kell szüretelni. „A kocsik már a kora reggeli órákban szállították a vendégeket kifelé. Minden szőlőtulajdonos kunyhója előtt alágyújtottak egy pár bográcsnak, melyben lassú tűznél forrt az orrcsiklandozó birkapaprikás, melynek elköltése után ősi szokásként körüljárt a boroskancsó, nótára gyújtottak, melybe belevegyült a barna gyerekek szárazfájának a hangja is. Este a szó igaz értelmében ki volt világítva a szőlőhegy, s a vacsorázók mulattatására tűzijátékokat is rendeztek. Vacsora után a munkás lányok és legények táncra perdültek, s virradtig rakták a csárdást…” — írta a Jász-Nagykun-Szolnok-megyei Lapok 1905-ben, de ugyanonnan tudjuk a szomorú fejleményeket is: „Ma csendesebben vannak a szedők, mint a múzsák hajlékában a nebulók. Nincs zene, elmaradt a magnum áldomás. Az emberek szolid életre térnek. Maholnap alkoholistát kíváncsiságból sem lehet látni. Hogy ez így van, ez nem annyira az alkoholellenes kongresszus, mint inkább a filoxéra érdeme. Noé apánk, ha tudta volna, hogy ez a kártékony féreg meghúzza magát valahol a bárka hasadékában, kiszállás után bizonyára felgyújtotta volna a bárkát.”