2. rész

A háromhajós Szentlélek templom 1934 és 1937 között épült Fábián Gáspár olasz ihletésű terve alapján. Az altemplomban 340 kriptafülkét készítettek. Sok jeles szolnoki polgár kapta meg itt a végtisztességet.

A templom szentélyétől indul a 3. út, mely végigvezet a sírkert teljes hosszán. Az út elején az 1960-as években készült kálvária stációfülkéi között (A. parcella) haladunk. A fülkékben Jézus keresztútját ábrázoló domborművek láthatóak.

A kör alakú C. tábla közepén áll egy nemrég felújított feszület. Az 1858-ban emelt, eredetileg vörösmárvány alkotás, mely — a város régi temetkezési helyei egyikének tanújaként — talapzatának hátoldalán a következő vésetet tartalmazta: „a búzapiaczi temetőből áthozatott 1954. szeptember 15-én”. Közelében, a 8. tábla szélén áll egy 1989-ben avatott csonka oszlop, mely a II. világháború során elpusztult szolnokiaknak állít emléket.

A B. táblát elhagyva jobbról a szovjet hősi temető ligete mellett haladunk. Az avatáskor írták: „a temető egyszerű fejfái és díszes kriptái között impozáns 6 méter magas, vörös lepelbe burkolt oszlop emelkedik, körülötte a hősi temető parcelláiban háromszáz orosz hősi halott alussza örök álmát”. A lepel természetesen lehullt a fehér kőről, de a vörös csillag ma is ott fénylik a tetején.

Az 5/B. parcella sarkán feszül az égnek a Szent István Király Temetkezési Egyesület által „az Isten dicsőségére, élők vigasztalására, holtak iránti kegyelet jeléül” 1897-ben emeltetett kőkereszt.

Az út végén balra fordulva jutunk a Hősi temetőbe. 1914 és 1919 között 760 magyar hősi halottat temettek ide. Már 1915-ben felállítottak egy emlékművet. Ennek helyén áll ma az az 1831-ben készült kő feszület is, melynek hátoldalára vésték: „feltámadunk”! Az 1924-es áthelyezéskor írták: „A Szolnokon állomásozó katonai zászlóalj parancsnoksága a város tanácsával egyetértésben elhatározta, hogy a szolnoki katonai temetőben ideiglenesen elhelyezett főemlék helyére egy kőkeresztet állítanak. A régi római katolikus temető egyik kőkeresztjét a katonai parancsnokság már át is szállította, s azt a hősök temetőjében fel is állíttatta. A halottak estéjén tartani szokott katonai gyászünnepség már a feszület előtt fog megtartatni.” (A feszület eredetileg a mai ravatalozó környékén állt.)

1929-ben hét turulos oszlopot készített Martinelli Jenő szobrászművész. Ez az emlékmű mára sajnos megsemmisült. 1988-ban a vöröskatonák kaptak egy emléktáblát.

Itt porlad kb. 200 kolera- és spanyolnátha járvány következtében elpusztult I. világháborús orosz hadifogoly is, kiknek tiszteletére kettős kereszttel jelölt, cirill- és latin betűs felirattal ellátott obeliszket állítottak 1930-ban. Felirata: „Megemlékezésül a magyar földben örökké nyugvó bajtársainknak, akik utolsó óráikban is szeretettel gondoltak hazájukra. Az orosz honfitársak. Szolnok 1914-1918”.

2003-ban az önkormányzat és tíz nemzet nagykövetségei, katonai hagyományőrző szervezetei közösen tíz, márvánnyal borított gránittömböt emeltek a szolnoki kórházban, a sebesültszállító vonatokon elhunyt cseh, horvát, lengyel, magyar, német, olasz, orosz, osztrák, román és szerb katonák emlékére.

A második világégés idején 1246 német, 92 magyar és 2 román katona holttestét hantolták el itt. Rájuk emlékeztet az 1949-ben emelt turulos oszlop, tövében a szűrös öregember koszorút elhelyező alakjával. A II. világháború utáni években állítottak néhány kőkeresztet és oszlopot a hősök emlékére, ám valószínűleg ez az egyetlen szoborba faragott mementó országunkban a rendszerváltás előtti időkből. Ezt is minden hírverés nélkül, csendben készíttették el a főtéren álló, 1945. május 1-én ledöntött Horthy István-szobor — a haza elesett fiait gyászoló — mellékalakjából, s (valószínűleg) a Martinelli-féle emlékmű maradványaiból. Azt is érdemes számontartani, hogy a szolnoki Hősi temető hazánk második legnagyobb német katonatemetője!

A 4. számú út mellett, a 23. parcella szélén találjuk a Szamuely Tibor különítménye által 1919. május 3. és 7. között kivégzett szolnokiak sírjait. Ma már csak néhány kő felirata olvasható. Közöttük áll a Római Katolikus Temetőbizottság által 2005-ben állíttatott emlékkő, illetve a Jobbik által 2011-ben állított két kopjafa. Mögöttük több száz gyermeksír szívszorongató látványa tárul a látogató elé.

Az 1. kapunál kezdődik a 7. számú út, melynek jobboldalán, a 2. tábla szélén magasodik a szabadságharc 50. évfordulóján emelt gránit obeliszk, mely alatt az 1849. március 5-i szolnoki csata hős honvédjei nyugszanak. A hősök sírja sokáig jeltelenül állt. Nyokó Mihály, a csatában résztvett egykori honvéd kereste fel később az emlékhelyet, s egy felirattal ellátott, egyszerű fakeresztet állított. Így találtak rá 1898-ban, s az exhumálás után 4 koporsóban, az emlékmű alatt helyezték el a maradványokat.

Az út végén, a sírkövesek kapuja közelében áll egy márvány obeliszk, mely „a régi temetőből áthozottak közös sírja" feliratot viseli”. (Régi temető alatt ez esetben a mai sírkert keleti része értendő.)

Igen kevés a temetkezési szokásokra utaló adat, illetve leírás. Ezért fontos számunkra a következő, az 1920-as években lejegyzett megfigyelés, melyet Vörös István gimnáziumi tanárnak köszönhetünk:
„Nem a fényes temetés, 2–3 celebráló pap, ugyanannyi, vagy több kántor, se a hosszú, szívhez szóló, könnyfakasztó búcsúztató ragadja meg a nem bennszülött figyelmét. Ilyet máshol is látni, hallani. A temetés pompáját a mód szabja meg máshol is. Mi hát itt a speciálisan szolnoki?
Megkönnyezik, elsiratják a kedves halottat máshol is. De oly fájdalmasan, oly megindító, oly hangos zokogással talán sehol el nem siratják, mint itt. Ráborulnak a koporsóra máshol is, de fájdalomtól annyira megtört, a koporsót ölelő, átkulcsoló, szinte ráfekvő gyászolókat máshol nem találni. Mindezt szemléltetni, leírni megközelítőleg sem lehet; látni, hallani kell ezt.
Vannak itt sirató asszonyok is, de szinte más természetűek, mint egyebütt. Csupa szokásból felkeresik a halottas házat, hogy kisírhassák magukat. Ott vannak a temetéseken, együtt zokognak a gyászolókkal, sőt, túlharsogják azokat. Nem hívta, nem fogadta őket senki, nem is várnak fizetést senkitől. A sírás náluk úgy látszik, lelki szükséglet, a zokogás lelki gyógyszer.
Ha egymást életükben úgy szeretnék a szolnoki atyafiak, mint ami-lyen szívetrázóan meg tudják siratni földi pályát végzett rokonukat, ide jöhetne Csonkamagyarország minden lakója egyetértést, kölcsönös megbecsülést tanulni és remélni. Sajnos, a valóság és a látszat nagyon távol esik egymástól.”

A következő hírlapi tudósítás 1908-ból származik: „Síró muzsikaszó mellett, koporsóját két oldalt sorfalat képező pajtások kardjuk végére szúrt citrommal és rozmaringgal kísérték ki szegény Pintér Kálmánt. Egy szép leány vitte koporsója után a rozmaringból fonott koszorút. Talán jegyese volt? Édesanyja szívszaggatóan zokogott, hogy egyetlen fiától — kinek szerelme adott életet — ily fiatal korban, gyalázatos módon fosztották meg. Egy hitvány tégladarabbal ütötték agyon. A szolnoki suhancok duhajkodásának újabb áldozata.” Nagy Lajos, a vidékünket járó vármegyei tisztviselő emlékiratában Szolnokon általános, de máshol ismeretlen szokásként szólt a legények kardhegyre tűzött citrommal történő búcsúztatásáról. Sóskúti Margit viszont a leányok temetésével kapcsolatosan jegyezte fel: „Hosszú sorban fehér ruhás lányok vitték a koszorút meg menyasszonyi fátyolt, a ragyogó koporsó mellett pedig szép szál legények kivont karddál, a kard végén egy-egy citrom, a báránybőr süveg mellett pedig rozmaringszál. A banda pedig húzta.”

Bizonyára feltűnt az olvasónak, hogy eddig csak a katolikusokról esett szó. A 19. század harmadáig Szolnok csaknem színkatolikus volt. Ennek egy adminisztratív és egy lelki okát lelhetjük fel. A város a kamara tulajdona volt, katolikus tisztviselők irányították. A lelki tényező a ferencesek jelenléte: a néppel közelségben élő barátok ugyanis jelentős hatást gyakoroltak környezetükre. (Gondoljunk a székelységi „szentföldekre”: a csíksomlyói ferencesek katolikus hiten tartották, esztelneki és a mikházai rendtartásaik visszatérítették hatókörük lakosságát.)

A város hírét jellemzi a következő, Táncsics Mihály naplójában leírt eset 1849. évi utazásáról: „Fuvarost kerestem, ki Szolnokra vigyen. Kedvező körülménynek látszott, hogy egy derék polgártárs különben is Szolnokra készült, hogy a pap fiát oda vigye, mert még azt a várost sohasem látta, pedig igen vágyott azt a tisztán katholikus községet látni…” Ez azonban akkor már nem volt teljesen igaz.

A szolnoki reformátusság — egy-egy rövid életű török-, illetve kuruckori kísérlet után — csak a 19. század második felében tudott megszerveződni. Legrégebbi sírkertjük — a mai katolikus temető 19. táblájában volt — megnyitásának idejéről nincsenek adataink, de 1840-es évekbeli sírköveket is találtak ott. Az 1860. évi tagosítás alkalmával 750 négyszögölnyi földet kaptak a protestánsok temető céljára. Valószínűleg ez a „belső”-nek nevezett temető alapja.

Még az 1881. évi kataszteri térkép is csak a mai terület felét jelöli. A református templom építése idején (az 1890-es évek első fele) bővítették, majd 1906-ban újat szereztek. A területet a város vásárolta meg, de ennek s az építkezésbe fektetett tőkének ötven év alatt történő törlesztését az egyházközségnek kellett magára vállalnia. Ezt a távolabb lévő sírkertet 1927-ben bővítették a mai nagyságúra. A Béke utcai szép székely kapun léphetünk be ebbe az újabb, „külső” református temetőbe. A sírkert egyetlen útjának végén balra fordulva elénk tárul az I. világháború 72 áldozatának különös formájú, lefelé fordított tőrrel jelölt sírköveit magába fogadó ligete.

A múlt század elejétől gyarapodó evangélikus közösség tagjai a református halottak között várnak a boldog feltámadásra.

Az első izraelita temetkezési hely — az ó-temető — szintén a mai katolikus sírkert területén, a 21. tábla sarkában volt. Az 1860-as évek végén kialakított második odébb, a Szivattyú és a Hoksári János [ma Küry Albert] utca által befogott négyszögben található.

A Hoksári János utca felől juthatunk be a katolikus temetőtől ma már kerítéssel elválasztott zsidó sírkertbe, ahová régóta nem temetkeznek. Központjában találjuk a város életében jelentős szerepet játszó zsidó családok gránit síremlékeit. Itt állnak (részben ledöntve fekszenek) a kommün idején Szamuelyék által kivégzett zsidók sírkövei is. Az I. világháború zsidó áldozatai a Hoksári utcai kerítés mellett, egymás közelében kapták meg a végtisztességet.

A régi izraelita temető legdíszesebb síremlékei 2005-ben.

1927-ben vették használatba legújabb sírkertjüket, mely a Hoksári utca másik oldalán terül el. Heves Kornél rabbi így emlékezett az avatásra: „böjti vezeklések közt sereglett oda községünk apraja-nagyja. Előbb az ó-temető süppedt hantjai alól kiemeltük a több mint 70 éve ott porladó hamvakat, hogy szentséges ereklyeként vigyük át az új pihenőhelyre, hol Isten rendelése szerint előbb, vagy utóbb nekünk is ágyat bontanak”. Itt található az 1941 és 1945 között, munkaszolgálatban és deportálásban elhunyt mártírok emlékműve. Az egyik sarokban pedig áll egy tábla: „Az 1944. évnek barbársága idején a szolnoki gettónak és cukorgyárnak borzalmai közepette elpusztított ismeretlen véreink nyugosznak e tömegsírban”.