Ezt a Róth Dezső által kiadott képeslapot Móricz István küldte 1906 szeptemberében öccsének, a katonai szolgálatát akkor Szeben megyében teljesítető Józsefnek. A képen az utolsó szolnoki tiszai közúti fahidat látjuk a jégtörő jármokkal. (Ezek sem tudták megvédeni a hidat 1909. március 15-én, amikor a jégár elsodorta a híd egy részét.) A lapot az ausztráliai Migration Museum őrzi. A szovjet megszállás elől menekülő, majd új hazát a távoli földrészen találó Kiss család hagyatékából jutott a múzeum birtokába. Igen érdekes a lapra írt szöveg is, hiszen Móricz István néhány nappal előbb Budapesten járt a Washington-szobor avatásán. "... s mondhatom, ilyen ünnepélyt életemben nem láttam, mert volt ott meghatóbbnál meghatóbb jelenet, t. i. mikor az amerikai magyar testvér az itteni, azaz a hazaival örömkönnyek között ölelkezett! – Nincsen fogalmad, mi különös érzés járta át minden érzékemet. Senkisem mondaná, hogy magyarok, csak amikor megszólalnak, mert viseletük legtöbbnyire angol. Találtam köztük egy gyulaira is –  Fábián a neve –, s 12 év óta él ott, de azért jól beszél magyarul. Úgy találtam rá, hogy névsoruk volt születési hellyel megjelölve..." Az képeslap feladója is gyulai, s talán átutazóban vásárolta a szolnoki képeslapot.

A legutóbbi budapesti országos kiállítás óta — midőn a nagykunok mintegy 600-an keresztülutaztak Szolnokon — nem volt oly díszes fogadtatása egy-egy átutazó társaságnak, mint múlt hó 30-án a magyar tengerparti kikötőváros, Fiume azon lelkes lakosainak, kik a magyarok iránti önzetlen jóindulatuknál fogva elhatározták, hogy viszonozzák a magyar Alföld metropolisának, Debrecennek a náluk tett látogatást. Szolnok város intelligentiájának sem kellett hangzatos felhívás arra nézve, hogy innen a Tisza partjáról a legőszintébb, szívből jövő „Isten hozott”-tal üdvözöljék az átutazókat. Az érkezés híre szájról szájra kelt, s a férfiak és nők a perront egészen megtöltve várták az érkező különvonatot. A vonat közeledése alkalmával már távolabbról feltűntek ama fiumei és magyar nemzeti zászlócskák, melyeket a vendégek lobogtattak. A vonat — elől Fiume és Debreczen felirattal és a két város címerével — a kölcsönösen hangoztatott lelkes éljenzés közben, a szolnoki tűzoltózenekar hangjai mellett robogott be. A fiumei vendégek — kik között igen sokan voltak a szebbik nemből is — az ablakhoz tolultak, többen a vonat lépcsőire álltak, majd néhányan közülük le is szálltak, s mindannyian lelkesen éljenezték a magyar hazát, Szolnok várost, sőt Kossuth Lajos éljenzését is lehetett hallani. Kludik Gyula, Szolnok város polgármestere viszonzásul üdvözölte a derék fiumeieket. Beszédének lényege abban állott, hogy Szolnok város lakói a legőszintébb szívvel üdvözlik itt az anyaországban a magyar tengerpart gyöngyének, Fiuménak azon lakosait, kiket a boldog sors — ha csak egy pillanatra is — ide vezérelt. Az üdvözlő beszédre Ciotta fiumei polgármester olasz nyelven válaszolt, megköszönve a szíves fogadtatást. Az itt időzés azonban alig 10 percig tartott, s a 16 kocsiból álló vonat — melynek első kocsijában a fiumei vendégek zenekara volt elhelyezve — a Rákóczi-induló hangjai mellett tovább vette útját Debrecen felé. Még néhány lelkes, s kölcsönösen hangoztatott éljenzés fejezte be az elválás perceit, s kendő- és zászlólobogtatás között tűnt el a vonat. A díszes fogadtatás mindenesetre kedves emlékét képezi azoknak, kik abban részt vettek, és annak szemtanúi voltak.

A FIUMEIEK FOGADTATÁSA nemcsak Szolnokon, hanem vármegyénk területén mindenütt igen szívélyes volt. Így — mint értesülünk — Karcagon 4–5000 ember ment ki a vasúthoz a fiumeiek üdvözlésére, s a menetét lelassító vonat kölcsönös éljenzések között haladt továbba a sűrű, zárt sorokban álló nép előtt Debrecen felé, hol a legnagyobb lelkesedéssel fogadtattak a kedves vendégek. Ma már azonban ismét a saját otthonukban vannak a magyar vendégszeretet felejthetetlen emlékeivel.