A magyar beszédnyelven, zenei nyelven, — a kifejező mozgásokon kívül a formanyelv is kifejezésmód, amelyen a magyar népi művészet megszólal. A nagyközönség hibásan a díszítőművészetet érti a népművészet alatt. Tulajdonképpen nem a személytelen nép a művész, hanem ennek művészi tehetségű egyénei, akik a maguk gyönyörűségükre művészkednek, de nem egyéni, hanem közös stílusban. Szabadon használják más népművészek díszítőelemeit, de viszont művészetük elismerését nem követelik.

A magyar díszítőművészetet Huszka József fedezte fel a múlt század 80-as éveinek elején. Leginkább a szűcs- és szűrhímzéseket, a székely kapufaragásokat, népi kerámiát tanulmányozta.

Az európai, nemzetközi nagyművészet tiszteletében felnőtt középosztály észre sem vette és figyelemre sem méltatta volna a népi ornamentikát, ha Huszka egyben fel nem fedezi annak honfoglaláskori, sőt "szasszanida-perzsa", de még azontúl is menő délnyugat-ázsiai több évezredes kapcsolatait. Mihelyt a magyar történelmi dicsőség bizonyítékai közé be lehetett a "parasztság által megőrzött ősi" ornamentikát iktatni, a történelmi középosztály is szívesen vallotta magáénak a paraszti szűcs, szűr és egyéb díszítő elemeket. Ilyenformán hamar "magyar ornamentika" lett belőle.

Ma már tudjuk, hogy általános, anyagtól független magyar ornamentika nincs. Minden anyagnak megvan a maga anyagszerű díszítőeleme, mely vidékről-vidékre, időről-időre meg is változhat-e. Az újabb kutatások azt is kiderítették, hogy elemi motívumok is vannak, melyek létrejöhetnek egymástól függetlenül, különböző helyen és időkben. De ha elfogulatlanul nézzük a Huszka-motívum bizonyítékait, azt is megállapíthatjuk, hogy csak Huszka nagy művészi képzelőtehetsége láthatott, és nagy tekintélye láttathatott oly messzemutató hasonlóságot. A diéták korát a honfoglalástól több évezred, — a honfoglalást pedig a múlt század végétől ezer év választja el. Ezt a tenger sok időt Huszka bizonyítékai nem tudták áthidalni s a díszítőelemek folytonos használatát sem tudták igazolni. Újabb kutatásainkból az is kiderült, hogy a hímzett szűcs- és szűrornamentika a múlt század elején keletkezett természetes virágokból elstilizálódás folytán és a honfoglalás fémornamentikájához nincs semmi köze.

"Ha ilyen fiatal is ez az ornamentika, megközelíthetetlen eredetisége és kétségtelen szépsége jelent akkora értéket a magyar alkotó géniusz számára, mint amekkora érték volna 1400 éven át változatlan konzerváló ereje, ha ugyan ilyen erőt módunkban volna kimutatni", jegyzi meg találóan Viski. [1. Néprajzi Értesítő. 1926. 27. l.]

Huszka egy fél évszázadon át megfellebbezhetetlen tekintélye volt a magyar ornamentikának s megalapítója a turanizmusnak. Jelentéktelen néprajzi, vagy népművészeti, esetleg nyelvi hasonlóság folytán rokonná vált Ázsia minden számottevő népe. Építészeink szabadon válogathattak Kelet épületformáiból. Csak cserépből készült szűrvirágot kellett reárakni, mindjárt készen volt a magyar nemzeti építészeti stílus. Az építészeket a belső berendezők is követték. Történelmi stílusban készült bútorokat csodálatos egyszerűséggel megmagyarosítottak: pirosra vagy kékre mázolták, aztán Huszka-féle hímzésmotívumokat festettek reájuk.

Huszka iskoláját követte Grooh István, az Iparművészeti Iskola igazgatója is, aki 1929-ben a vallás- és közoktatásügyi minisztérium és a főváros költségén adta ki "Új magyar díszítések" című, fényes kiállítású könyvét. Ez volt a Huszka-féle irány utolsó fellobbanása. Grooh már teljesen elvetette a magyar népi díszítőelemeket, ellenben egyéni átdolgozásban mintakönyvet adott ki indiai és perzsa motívumokból. A néprajzi szakemberek lesújtó kritikája aztán kivégezte a könyvet is, a Huszka-féle irányt is. A díszítőművészet tanulmányozását a néprajztudósok vették a kezükbe, akik a múzeumok díszítőelem-anyagát legjobban ismerték, hiszen ők gyűjtötték!

Grooh távoztával azután az Iparművészeti Főiskola elvileg is elszakadt a népművészettől. Növendékei azóta nem látogatják a Néprajzi Múzeumot. A népművészetnek szaktanára sincs a Főiskolán. Meg is látszik a magyaros iparművészeten, melyeknek termékei nem egyebek, mint egyéni művészkedések, némi népies sallanggal. Pedig az iparművészetben az egyéni művészi termékeknek ma nem nagy keletük van. Úgy a külföld, mint a nemzeti öntudatra ébredő magyar középosztály a népművészetet keresi.

A háború után igen sok idegen fordult meg nálunk, aki főként a magyar egyéniséget kutatta és leginkább a magyar népművészetben találta meg. Nagy kelete lett a magyar népművészeti termékeknek. A kereskedők alig tudták a szükségletet fedezni. Mikor már nem kerültek elő régi darabok, régi minták után újakat kezdtek csináltatni. Azért voltak kénytelenek a hagyományos mintákhoz ragaszkodni a készíttetők, mert az idegenek mindegyike megnézte előbb a Néprajzi Múzeumot, így bizonyos hozzáértéssel lépett alkuba a kereskedővel.

A nagy kereslet és a nemsokára kialakuló kivitel jelentőségét a nőipariskolák vezetői rögtön megértették és helyes ösztönnel a hagyományos népi hímzés tanítására tértek át, és teljesen háttérbe szorították az idegen eredetű divatlapok hímzéseit. Tanárnőiket a Néprajzi Múzeumba küldték anyagot gyűjteni s az itt gyűjtött anyag, továbbá a Múzeum által kiadott hímzésminta-füzetek és könyvek alapján feltámasztották a pusztulás szélén álló népi hímzést. Sőt a középosztállyal is annyira megkedveltették, hogy most már csaknem minden budapesti úriházban találunk néhány jó népi hímzést. A "magyarosinak nevezett hagyományos népi hímzést a polgári leányiskolák is országszerte terjesztik, s nemsokára leszáll oda — ahonnan feljött —, a néphez.

A nőiskolák minden vonalon eredeti népi minták után tanítanak, hogy a magyar népi stílusérzék vérébe menjen át a tanulóknak. Terveznie akkor szabad, ha ezzel a készséggel már rendelkezik. De csak a hiteles díszítő elemek más elrendezéséből állhat a tervezés is. A motívum-anyagot megváltoztatni nem szabad. A rajztanárok által régebben "tervezett", vagy "átdolgozott" "magyaros" motívumok — mint a népművészet meghamisításai — teljesen hitelüket vesztették.

A népi hímzés feltámasztása világosan megmutatja az utat, hogy kell egyéb népművészeti hagyományunkat is feléleszteni. Budapestről, az ország fővárosából kell kiindulnia minden kezdeményezésnek, akkor talaja lesz a vidéken is, mert a vidék Budapestet követi az újítások terén.

A nőipariskolák tehát ösztönösen meglátták, hogy kell a néphagyományt a középosztályban új életre kelteni s a magyar nemzeti kultúra szerves részévé tenni. De megtalálták a módját annak is, hogy kell a magyar népművészetet a külfölddel úgy megismertetni, hogy abból ne csak erkölcsi, hanem anyagi haszon is háramoljon hazánkra.

A mintás népi szőttes egyelőre még messze áll a hímzésektől. A Felső-Tisza mentén, Zemplén; Szabolcs, Szatmár megyékben a századok elején kapott latba, hova Ung megyéből jött át. Azon kevés népművészeti ág közé tartozik, mely most van kialakulóban és terjedőben. A Dunántúl (Sárközben) otthonos szőttesművészet az elpusztult takácsművészet maradványa. Erdélyben is terjedőben van a szövőművészet. Itt a székely festékes szőttes, az ú. n. székely szőnyeg feltámasztása figyelemreméltó, mert ezt már szinte a sírjából támasztották fel lelkes székely úriasszonyok a megszállás óta.

A népi szőttesművészet egyelőre nincs tudományos irányítás alatt. A nép magárahagyatva csinálja, másrésze régi, gyakran idegen eredetű takácsminták után dolgozik.

Szükséges volna, hogy az Állami Szövőipariskolák, — melyek ezidő szerint egyáltalában nem foglalkoznak a népi szőttesekkel — ezen népművészeti ágat gondozásuk alá vennék. Hiszen a házi szövés feltámasztását az újabb időben többen megpróbálták éspedig nem minden siker nélkül. A Néprajzi Múzeum gazdag anyaga szolgálhatna mintául.
A népművészet sikerein felbuzdulva, iparművészek egyéni tervei után "magyar csipkék" támadtak, melyek elég nagy kelendőségnek örvendenek. Ezek azonban az iparművészeti termékek közé sorolhatók, nem hagyományosak, így nem szólok róluk.

Valószínű, hogy díszítő művészetünk legősibb ornamentumait ma is élő pásztorművészetünk őrzi. A pásztorok szarufaragásán a Felső-Tisza vidékén, de még inkább Somogyban olyan karcolt díszítő elemeket találunk, amelyek a honfoglalás kori leletek motívumaival egyeznek. Ebben a nemben a legkiválóbb művész Kapoli Antal juhász és fia. Az öreg Kapoli két év előtt a somogymegyei Buzsákon tanfolyamot tartott a dunántúli pásztoroknak. Ilyen tanfolyamot tavaly a Hortobágyon is tartottak.

Mivel a pásztorművészet még él a Dunántúl, sőt a Tiszántúl is inkább éledőben, mint pusztulóban van, ennek nagyobb arányú megszervezését szükségesnek látjuk.

A kisebb-nagyobb fafaragást részint maga a falusi férfinép, részint barkácsoló, vagy ácsmesteremberek végzik hagyományos minták szerint. A famegmunkáló-díszítő hagyományos népművészetet az építő- és a faipariskolákba kellene bevinnünk, mert tudomásom szerint ezekben az iskolákban sem tanítanak népművészetet. De az elemi fiúiskolában is tanítani kellene a fafaragást a helyi minták alapján.

Az újabb időkben a magyar középosztálynál a népi hímzéssel együtt polgárjogot nyert a parasztbútor is, ami tulajdonképpen nem egyéb, mint a 100–200 évvel ezelőtti úri bútor utóda. Különösen előszobákat, vagy nyaralókat rendeznek be vele. Ez a divat Budapesten meglehetősen el van terjedve. A népi hagyományt értékelők egyenesen régi parasztbútorral rendezkednek be. Akik nem akarnak ócska bútort, azok többnyire iparművészekkel csináltatják. Sajnos, az iparművészek, mivel népművészetet nem tanulnak, többnyire fantáziájuk után tervezik meg a népi bútort, melyen a népiességet rendesen a rikító tulipántok, szívek, stb. jelzik. Egyébként a népies-magyaros bútor már a vidéken is terjed, de egyelőre az úri házaknál. A paraszt inkább eladja az uraknak, ha őseitől van még ilyen a birtokában.

A díszítőművészetek közül utolsó helyen említem a népi fazekasmesterséget. Ezt a múlt század 90-es éveiben maga a kereskedelmi minisztérium tette tönkre, ugyanis vándor "tanárok"-at küldött ki a vidékre, akik új formákat, díszítő elemeket, színeket és festésmódot honosítottak meg a fazekasok között.

A szarajevói kincstári fémipariskolában gyártott bosnyák rézvázákat vették edénymintának, erre a Huszka-féle magyar szűcshímzés-mintákat festették fel díszül. Megtanították a fazekasokat új színeket keverni. A festéket a szaporátlan íróka (csorgató) helyett a széles foltokkal dolgozó ecsettel kenték fel.

A néphagyomány értékét nem ismerő "tanárok" tudatlansága így csaknem mindenütt tönkretette a hagyományos fazekasművészetet.

A híres mezőtúri Badár Balázs fazekas a legutóbbi időkig is csinálta a bosnyák rézvázákat cserépből, melyre szűcs- vagy egyéb hímzésmotívumot festett. A festékkeverést, meg az ecsettel való festést ma már minden fazekas űzi. A széles ecsettel persze nem lehet a régi csorgatott ornamentikát kihozni, ezért aztán a fazekasok mindenütt áttértek a természetes virágelemek festésére.

Ez példa lehet arra is, hogy milyen pusztítást tud véghezvinni egy dilettáns, aki tudatlanul nyúl hozzá a népművészetekhez. Mennyire szükséges volna, ha a minisztériumokban is a népművészeti kérdésekben, a néprajzban jól képzett szakemberek irányítanának!

Az iparművészek kerámiai munkásságáról a népművészet keretében nem beszélhetünk. A régi paraszti kismesteremberek díszítésmódját nem utánozzák, mert a csorgatót sem tudják kezelni. A hagyományos formákat nem tartják művészinek. Stílusuk nem hagyományos, hanem egyéni vagy idegen. A fazekasak nagy része még őrzi a hagyományos formákat, de a hivatalos támogatással meghonosított idegen színek és díszítmények miatt gyártmányaik a hagyományi szempontból teljesen értéktelenek.

A viselet is egyike a nemzeti jelleg kifejezésének. A XVIII. század, végén II. József császár elnémetesítő törekvései ellen egyebek közt a magyar viselettel tüntettek. Pár évtized múlva már érdeklődéssel fordult a nemesség a népviselet felé is, de persze a rendiség korában szó sem lehetett arról, hogy a népviseletet, vagy annak akár egyes elemeit is átvegye.

Később ellanyhult a magyaros öltözködési kedv, de a szabadságharcot követő elnyomatás alatt újra feléledt a Bach-rendszer elleni tüntetésképen. Ekkor az úri rend már népi motívumokat is vett fel. Vachot Imre pl. szűrben járt. Az úri osztály, férfiak-nők, pörge paraszt-kalapokat viseltek.

A kiegyezéssel megint lelohadt a magyar viselet divatja s a felsőbb osztály egyszerűbb magyar úri viselete a népre szállott. A zsinóros ruhák, a sarkantyús csizma, mente, az úriasszonyok pruszlikja, bő szoknyája, topánkája népi divattá vált. Emellett azonban a nép hagyományos viselete is fejlődött; díszesebb, cifrább lett. A jobbágyságból való felszabadulás, a búza nagy értékesítési lehetősége ugyanis gazdaggá tette a népet. Vagyont érő műremekeket csináltak a magyar szűcsök, szűrszabók a jobb módú parasztság részére.

E század elején azonban a hagyományos és kifinomodott népviselet hanyatlásnak indult, majd a világháború legtöbb helyen megszüntette a messze múltban gyökerező népviseletet.

A Gyöngyös Bokréta előadásain látható viseletek nagy része már nem él. A ládák fenekéről keresik elő a fiatalok apáik, nagyapáik örökségét s csak pesti szereplésük idejére öltik magukra. Ahol pedig még ma is viselik, az már nem az ősi népviselet, hanem a múlt század végének úri hagyománya: selyem, bolti portéka.

Van ezen kívül még egy romantikus népviselet, jobban mondva népies jelmez, melyet a népviselet nélkülivé vált vidékek ifjúsága, továbbá az iparos elem ölt magára olykor-olykor, főleg szüreti mulatságok alkalmával. Ez a viselet a legényeknél nemzetiszínű szalaggal díszíttet bő gatya, lobogósujjú ing (a múlt század közepének népviselete után), a lányoknál ugyanazon kor európai népviselete: ingváll, pruszlik, szoknya, melyen a magyarságot a pruszlik arany zsinórozása és a dúsan alkalmazott nemzetiszínű szalag jelképezi. Felesleges mondani, hogy ez a női viselet nem hagyományos, mégis az iskolákban nagyon el van terjedve, mint "magyar ruha".

A középosztály előkelő férfitagjai ünnepélyes alkalmakkor még felöltik a nemesség hagyományos viseletét, a "díszmagyart", a hölgyek azonban nem. Ezt a hagyományos úri viseletet mai céljaira a jövőben is fenn kell tartanunk, azonban szükség volna az olcsóbb, egyszerűbb, a kor igényeinek jobban megfelelő magyar viseletre, melyet magyarságának hangsúlyozására minden alkalomra felvehetne az egyszerűbb viszonyok között élő magyar középosztály, főként a hölgyek.

A nőipariskolák is készítettek magyaros ruhákat, amelyek között elismerésreméltó darabokat is bőven találunk. A nemzetiszínű szalagokat, zsinórokat, paszomántokat, flittereket s egyéb álmagyar népi díszeket kevéssé alkalmazzák, ellenben — igen helyesen — annál nagyobb szerephez jut a ruha díszítésében a népi hímzés. Így a ruhákon nemcsak a hagyományos szabás érvényesül, hanem a táji követelményeknek is eleget lehet tenni. Az ország úri közönsége saját vidékének jellegzetes hímzésével ellátott viseletben járhat, emellett ez a népies-nemzeti viselet az európai divattal is lépést tarthat. Ha a vidék úri közönsége közt is elterjed, nemsokára megkezdi az útját lefelé a nép közé s új népviselet lesz belőle. Ehhez azonban elsősorban az kell, hogy a magyar középosztály átvegye.

Sokkal rosszabb irányban halad azonban az iskolai magyar viselet ügye. A fiúk nyugat-európai szabású öltözetén némi zsinórdísz, a lányokén az aranyzsinór, flitter, nemzeti-színű szalag jelképezi a magyarságot. Nem különb az egyetemi hallgatóság magyar viselete sem. Az ifjúság magyaros viseletének kérdésében is a népi-nemzeti viselet kérdéseivel tisztában levő szakembereknek kellene dönteniök, nem dilettánsoknak.

A magyar viselet kérdése is a nemzeti művelődés és a magyarságért való kiállás kérdése. Azonban nem a magyar ruha teszi a magyar embert! Magyar lélek nélkül a magyar ruha csak magyarkodást jelent, amire nincs semmi szükségünk.

A magyaros népi építkezés kérdésével először Herman Ottó foglalkozott, aki szakított azzal a balhiedelemmel, hogy az ősmagyarok télen-nyáron sátor alatt élő népek voltak s azt állította, hogy a magyaroknak igenis volt házuk. Ennek, szerinte, két ősformája is volt, egyik a putri, másik a cserény. Ezekből alakult ki a magyar ház. Vele szemben Jankó János azt vitatta, hogy a magyarság itt e hazában vette át a házat, az itt lakó népektől s az alaprajza és tűzhelye szerint felnémet ház volt s ma is az. Ezt az állítást elfogadhatóvá tette az ezredéves kiállítás néprajzi faluja, melynek legújabb divatú, fejlett parasztházai csakugyan ezt a típust mutatták. A házakat felállító vármegyék ugyanis azt akarták, hogy az idegeneknek ne az elmaradott hagyományos parasztházakat mutogassuk, hanem azokat, amelyek már "modern"-ek, európaiak, amelyeket tehát "nem kell szégyellnünk".

Jankó állításaival szemben Bátky Zsigmond foglalt állást, aki bebizonyította, hogy a magyar már az előmagyar korban is házban lakott, mert építészeti szókincsünk ugor elemeiből egy egyszerű tűzhelyes ház minden lényeges alkotó része kikerül. A mai fejlettebb parasztház azonban ebben a hazában lényeges változásokon ment keresztül.

Bátky Zsigmond negyvenévi néprajzi munkálkodása a magyar népi építkezés eredetét és az ősi típusait tisztázta, azonban a fejlettebb házak kifejlődésével, népművészeti értékelésével nem foglalkozott s azt építészeti technika és stílus szempontjából nem vizsgálta, így a magyar népi, nemzeti építőstílus kialakítására építészeink az ő munkáiban nem találtak elég anyagot.

A nemzeti építészeti stílus megvalósítására a múlt század végén indult el az első mozgalom. Az első emlékei ennek a szárnypróbálgatásnak Lechner Ödön ilyen irányú alkotásai. A mozgalom a Huszka-féle turáni elgondolás alapján vélte célját elérni. A keleti stílusú épületekre szűcsvirágokat, vagy egyéb cserépből előállított hímzésdíszítményeket rakott, ezzel azután azt hitte, hogy kész a magyar építészeti stílus.

E század elején azonban egy-két építész gondolkozóba esett. Úgy látták, hogy a népi épületeket — bármilyen nehéz is ezekből emeletes házakat tervezni —, mégsem lehet teljesen mellőzni, ha magyarosan akarunk építkezni. Mivel még megdönthetetlennek látszott Huszkának az az elmélete, hogy a székely ház a magyar házak legősibb és legjellegzetesebb típusa, ebből indultak ki, és a székely fatemplomok és fatornyok építészeti motívumainak felhasználásával megteremtették az erdélyi magyar építészeti stílust. Ennek Erdélyben Koós Károly, Magyarországon pedig Thoroczkay-Wiegand Ede volt a mestere. Ez a "székely stílus" a faépítkezés jellegét viselte magán, így az erdőtlen vidékeken még Erdélyben sem volt tájszerű. Magyarországon pedig, egy-két kisebb épülettől eltekintve, nem tudott meghonosodni.

A népi-nemzeti építészet kérdése azonban ma már elodázhatatlan. Azonban a hagyományokhoz jól értő, de a jelennek, sőt a jövőnek is a hagyományos stílusban dolgozó építészszakemberünk alig van. Szükségesnek tartanám, hogy a Műegyetemen a népi építkezés tanulmányozására tanszék létesíttessék, ezenkívül a hagyományos népi építkezést az építőipar-iskolákban is hozzáértő szakemberrel elő kellene adatnunk. A vidéki építőmesterek számára pedig vidékük hagyományos stílusának megőrzésére és továbbápolására az építkezés minden ágára kiterjedő szakkönyvet kellene íratni hozzáértő etnográfus-építész szakemberrel. Építkezési engedélyt pedig csak akkor adjon ki a helyi hatóság, ha a terv egyébként megfelel a helyi népi stílusnak.

Az utóbbi években kétségbe vonták a magyar parasztasszony főzési tudományát. Ezt így könnyelműen kimondani nem lehet. Kétségtelen, hogy népünk táplálkozási viszonyai rosszabbodtak, de a főzés tudománya nem hanyatlott, csak ritkábban kerül jobb ételekre, néhol pedig egyáltalán a főzésre a sor.

A parasztasszonyok főzésbeli járatlanságát már maga, az a tény is cáfolja, hogy úri házaknál parasztlányok, asszonyok dolgoznak, mint mindenescselédek. Sokszor pedig mint önálló szakácsnők működnek az úri háztartásban, így bőven van alkalmuk magukat a főzésben gyakorolni, sőt elsőrendű szakácsokká kiképezni.

Európa ételkultúrájában a magyarnak jelentős szerepe van. Magyar ételeink a külföldön is népszerűek. Magyar eledeleket ma már a külföldi vendéglők étlapjain feles számmal találunk, s ételeink nyugatra napról-napra terjednek. A külföldiek előtt félelmes hírű paprika — mely hozzánk a törökvilág alatt jött a törököktől — a világháború alatt ismeretessé vált nyugaton is, ma pedig már egyre fokozódó kivitelünk van belőle. A gulyás pedig nemzetközi katonaeledellé vált a világháború óta.

A néphagyományaink között a magyar konyha az, amelyet a nyugat-európai kultúra legkevésbé veszélyeztet, sőt ha szakácsművészetünk fejlettségének tudatában lennénk, e téren a tőlünk nyugatra eső országoknak tanítómesterei lehetnénk. Sajnálatos, hogy nincs magasabb fokú szakácsipari szakiskolánk, melynek növendékei — ha idegen nyelveket is tanulnának — külföldön terjesztői lehetnének a magyar ételnek és italnak s minden magyar élelmiszernek.

A magyar népművészet megértéséhez és értékeléséhez csak esztétikai érzék kell, ezért a népi művelődés ezen a síkján közelíti meg leghamarabb a művelt embert.

Másként vagyunk a hagyományos népi tudással. A tanult ember többnyire el sem akarja hinni, hogy van olyan népi tudás is, ami nem felülről szállt le a néphez, hanem a nép önmagából termelte, vagy ősi hagyományként őrzi.
Pedig van!

Az egyedül élő vadász-halász-pásztor nép is bőven ráér szemlélődni s leszűrt tapasztalatai tudássá érlelődnek benne. A tudás idővel hagyománnyá válik s a népi társadalomban nemzedékről-nemzedékre száll.

Szinte meggyőződéssé vált már az a téves hiedelem, hogy az a paraszt, aki nem járt iskolába, tudatlan és műveletlen. Tudást a közelfogás szerint csak az iskola és könyv nyújthat. Ebből következik, hogy amit a paraszt a gazdaságában nem úgy csinál, ahogy a tan- és szakkönyvekben meg van írva, nem lehet jó. Nem veszik tudomásul, hogy a népi tudást évszázadok, olykor évezredek tapasztalata szentesíti s a paraszt nem butasága miatt maradi, hanem a jól bevált tapasztalat óvja minden olyan újítástól, amelynek egyelőre még nem látja hasznát vagy jó kimenetelét.

A Teremtő a tehetséget úrnak, parasztnak egyformán adja. Csak a sors mostohasága s társadalmi berendezésünk fogyatékossága az oka, hogy annyi népi tehetség kallódik el. De csak a középosztály számára vész el. Tehetsége a maga, társadalmi körében érvényesül. Esze a népi tudást gyarapítja, művészete önmagát és népi közösségét gyönyörködteti.

Azt is figyelembe kell vennünk, hogy a hagyományos népi műveltség kerek egész — a falusi élet minden vonatkozására kiterjedő — művelődés. Nem. 8–10 tantárgya van, mint az iskolának, hanem száz meg száz. Ha csak egy kicsit is foglalkozunk a népi tudással, csodálattal látjuk annak sokoldalúságát.

A parasztember a legapróbb részletekig ismeri háziállatait, a talajnemeket, az időjárást, tud szerszámot csinálni, házat építeni, halászni, vadászni, állatot tenyészteni, földet művelni, embert, állatot gyógyítani. Ismeri a füveket, fákat, madarakat, bogarakat és azok természetét, hasznát, kárát. A nap áldásából, a csillagok járásából megmondja az időt. Tud mesélni, dalolni, táncolni, játszani, fonni, szőni, varrni, főzni, stb. Se vége, se hossza nem volna, ha mind felsorolnám a paraszti tudás körét. Mindezt a tudást nem az iskola adja, hanem; apáról-fiúra, anyáról-lányra száll. A parasztemberek tudásában nincs is nagy fokozati eltérés. A hagyományos tudás egyenlően oszlik el a paraszti közösségen belül az egyének között. Az iskolázott és iskolázatlan parasztember között sincs semmi más különbség, mint hogy az iskolázatlan ember nem tud írni-olvasni, de ez a fogyatékossága nem bélyegzi meg őt a maga társadalmi körében, mert hagyományos tudása azonos, írni ritkán ír, olvasni ritkán olvas. Rádióra nincs pénze, de a rádió előadása neki magas is, nem érti.

A művelt ember túlbecsüli az iskola és könyvművelődés jelentőségét a népi életben, a nép viszont a maga szempontjából nem sokra értékeli, csak az marad meg nála a felülről leszálló műveltségből, amit a hagyományos műveltségébe célszerűen be tud kapcsolni.

Ezért rendkívül fontos volna, hogy a néptanító a hagyományos népi művelődést jól ismerné, azt megbecsülné és értékelné. Az iskolai műveltséget ne a megbolygatott vagy feldúlt néphagyomány romjaira, hanem annak szilárdan álló falaira építené. Csak így lenne a munkájából igazi nemzeti műveltség, mely a hagyományos alapokon állva, magasabb fokon az európai műveltséget is tarthatná.

Hosszúra nyúlna, ha a népi tudás egész körét feltárnám, így csak egypár olyan jelenségre hívom fel a figyelmet, amelynek nemzeti jelentőségét, vagy gyakorlati fontosságát nem ismerjük, vagy nem helyesen értékeljük.