Egy napon megjelent az új lakó. Furcsa magános ember, víg fején félrecsapott kis vadászkalap, hatalmas testén felleghajtó köpenyeg, mely alól muzsikális szerszámokat szedett elő: hegedű, klarinét, trombita, balalajka, citera, harmonika és még sok más furcsa hangszer. Három napig hordta e kincseket és csak negyedik nap jött meg kéziszekéren az igazi berendezés, minek láttára nagymama fejcsóválva ejtette meg a már ilyenkor szokásos vizsgálatot holmi poloskák irányában. De a jól kitömött szalmazsák, egyetlen asztal meg a zsámoly tiszta volt, minek következtében Korik Sándor zongoramester beköltözhetett.

Amolyan félben maradt egzisztencia volt, aki a nyolcadik gimnáziumi osztály után letért az urak útjáról, s néhány évi világcsavargás után zongoramester lett. De értett ő mindenféle hangszer javításához és hangolásához. Bámulatos ügyességgel és gyorsan rendezte be a lakást. Az egyik sarokba került a szalmazsák egy párnával és takaróval, a másik sarokba a kicsiny asztal, zsámoly és egyetlen szék. A falak mentén deszkából polcos állványokat eszkábált, melyekre nagy gonddal rakosgatta hangszereit és szerszámait. Az üres falra pedig régi meg új fegyvereket, kardokat aggatott. A konyhában két láda képezte a berendezést, az egyik asztalként szerepelt, a másik függönnyel ellátva élelmiszerszekrényül szolgált. S hogy elkészült a berendezéssel, vidám tüzet rakott és megfőzte vacsoráját. Nagymama már nevetett engesztelően, tetszett neki az erős férfi, aki asszony nélkül is rendben tartja lakását és süt, főz magának. Mi gyerekek el voltunk ragadtatva.

A szokatlan berendezés szörnyen vonzott a jókedvű lakó felé. Előbb a fiúkkal barátkozott, sorra mutatta fegyvereit és elbeszélte történetüket. A furcsa alakú hangszereket is végig próbálta mulattatásunkra. Elsötétített szobában pedig tűzijátékot rendezett számunkra. Közben reám olyan gyámoltalanul nézett, mint az olyan felnőtt férfi, ki nem tudja, mit kezdjen egy leánygyermekkel. De mikor látta, hogy nagyon árván kullogok nyomukban és rájött, hogy az én vágyaim sem lehetnek mások, mint a fiúké, hát kezembe nyomott egy kis hegedűt, hogy megtanítson rajta játszani. Napokig küszködött velem — a fiúk bosszúságára. A hegedű tartása, vonó fogása kifogástalan volt, csak egyetlen tiszta hangot nem voltam képes kicsalni. Próbálkoztunk a könnyebben kezelhető harmonikával, ám a botfülem nem engedett fel. Hiábavaló hosszas kísérletezés után fegyverre fogott, mint a fiúkat. Míg nagymama délutáni álmát aludta, mi célba lövöldöztünk a kert végén. A hatos flóbertet aztán jól kezeltem, s ennek a tudásomnak a révén egyenrangú lettem a fiúkkal. De nagymama, sajnos, más véleményen volt és tiltakozott az én fegyverviselésem ellen. Hanem Korik Sándor sem hagyta magát, és hatásos előadást tartott a spártai nevelésről, minek következtében sikerült is fiúsításom, és ezentúl fáramászás, magasugrás és versenyfutásban nyilvánosan is részt vettem. Közben a mester aggódva vizsgálgatta vékony csuklóimat, és illatos levessel kínált, hogy megerősödjem. Oda voltam a megtiszteltetéstől és áhítatosan kanalaztam az erősítőt, míg ki nem csordult a könnyem, mert szörnyen paprikás volt.

Öreg barátunk jóvoltából víg napok derültek reánk. Míg egyszer jaj, majdnem vége szakadt. Mert hát busásabb jövedelmek idején, kártékony borocskát hozott a felleghajtó alatt, és ilyenkor kirakta az udvarra a kis asztalkát, reá tálcán két poharat és nagymamának koccintania kellett vele. Eleinte simán ment a dolog, míg megelégedett, ha nagymama fél pohárral ivott. Minket persze kihagyott az ilyen játékból. Hanem egyszer, amikor barátunk nagyon elitta saját jókedvét, és nem bírta tovább az ivást, hát nagymamát kényszerítette, hogy folytassa, amíg tart a literből. S hogy nagymama tiltakozott, kihozta egyik legrégibb puskáját, s azzal hadonászva, kiabálva kényszerítette az ivásra. Mi a sarokból minden ijedségünk mellett is némi kárörömmel gyönyörködtünk nagymama tehetetlenségében, hogy íme akad végre egy ember, aki a mindenkivel szemben erélyes Nagyasszonyt is megtáncoltatja. De bezzeg megszeppentünk másnap, mikor nagymama behívatta barátunkat, és felmondott neki. A nagy ember, mint a tuskó esett térdre és hadonászva hívott minket is: "Lássatok engem így és halljátok esküvésem, hogy nem iszom többé egy kortyot sem és meg nem sértem nagymamátokat, ezt a legtiszteletreméltóbb asszonyt." Erre már nagymama is elvesztette komolyságát, mi is körül ajnároztuk és Korik Sándor megmaradt a portán.

Ezek után a ház körül is buzgólkodott, és kijavította a roskadó kerítést, zárakat és miegymást. Falábat is készített számunkra, amiről én sajnos lemaradtam, nem volt merszem magasban hordani orromat. "Látod, mért nem etted meg a jó levest, most te is járhatnál gólyalábakon!" — korholt ilyenkor. Szeptemberben, az első iskolás napon sorra vizsgált mindhármunkat, repülő hajamat a szalmakalap alá dugdosta, a fiúkén is módosított egyet-mást s közben lelkünkre kötötte, hogy jók és szorgalmasak legyünk. Olyan volt, mint egy gondos apa. Ügyes-bajos dolgainkat vele vitattuk meg, kételyeinkkel hozzá mentünk és ő mindenre megfelelt. Engem az utcán büdös zsidónak csúfoltak a gyerekek. Tőle kérdeztem meg, vajon miért, hogy nézek ki? "Mert szép kislány vagy — válaszolt —, sok az ellentétes szín rajtad, sötét göndör hajad van, sötét bőröd és világos, furcsa szemed." "Hadd lássam, milyen szép vagyok?" — és leakasztottam a borotválkozó tükrét onnan a fenőszíj mellől. Gondosan megnéztem magam, de semmi különöset nem tapasztaltam. "Nem is vagyok szép — tiltakoztam határozottan — szép a virág, a piros cseresznye, az érett barack, az én fehér galambom, a kis liba, Bundás kutya meg Lajtos, a kopasznyakú tyúk is szép." "Én pedig kívánom neked, hogy mentül később lásd meg saját szépségedet, mert addig leszel boldog." Ilyen bölcs kívánságai voltak számunkra.

Egy napon jött egy ócska asszony. Egyik kezében nagy bugyrot hozott, másik kezével pedig egy vigyorgó fiút húzott maga után. Korik Sándor esketlen asszonya volt a gyerekkel. Rossz szagú, idegen vacakkal töltötték meg az egész szobát. A konyhán lustán égett a tűz az asszony keze alatt, s mégis odakozmált az étel. Barátunk mogorván pipázott a tornácon, szidta az asszonyt a rossz ebéd miatt. A fiát sem tűrte maga mellett és velünk sem törődött többé. Mi szeppenve lestük az elvarázsolt ember új életét és megéreztük, hogy Korik Sándor örökre kiesett az életünkből, mint ahogy minden szép és jó idő előtt elmúlik az embertől. Még nem értettük a dolgot és haragudtunk a barátunkra, amiért ennyire kihűlt. Kárpótlásul fiával iparkodtunk barátkozni. Hanem ez az alma messze esett fájától, mert buta, sunyi és játékban balkezes volt. Most már sajnáltuk barátunkat, hogy ilyen nem hozzá való emberekkel kénytelen élni. Neki is hasonló érzései lehettek, mert egy szombat este nem jött haza, s egy egész hosszú hét után kapott a nyavalygó asszony pénzt és levelet, melyben közli, hogy más városba költözött, s kéri az asszonyt, menjen vissza fiával falujukba. Ígéri, hogy a jövőben gondoskodni fog róluk, csak őt magát hagyják nyugodtan élni.