Egy nap bejött a trafikba Újházi Ede. Éppen Szolnokon vendégszerepelt. Szokása szerint mindent megnézett, így természetesen engem is felfedezett a forgatható képeslap-állvány mögött. „Nini egy Hamupipőke!” — kiáltott fel, mikor meglátott és már jött is hozzám, hogy közelebbről lásson. „Mit csinál itt?” „Dolgozom” — emeltem fel gőgösen, elérhetetlen magasba az orromat. Az öreg nem méltányolta büszkeségemet, csak szörnyülködött tovább: „De itt? És maga ilyen fiatal, ez képtelenség. Itt nem maradhat tovább, jöjjön a színpadra, én majd gondoskodom magáról!” „Nem tudok énekelni” — szóltam, csak hogy mondjak valamit. „Hát azt hiszi, ott mindenkinek kell énekelni? Ezekkel a szemekkel magából nagyszerű naiva lesz.” „De táncolni sem tudok.” „No, hadd lássam!” — és kezeimnél fogva megforgatott ott a kis zugban. „Nahát! A lába szép, a teste karcsú, hajlékony. Majd megtanítják táncolni, csak gondolja meg a dolgot, és írjon nekem!” „Jó, majd gondolkozom, de írja ide a címét, hogy tudjam hova írjak!” És egy számolócédulára beírta szépen a nevét, a színházat, és hogy Budapest.

Sóskúti Margit 1911-ben Fénykép unokái gyűjteményéből	Újházi Ede 1908 körül  Forrás: eclap.eu

Kint tavaszodott, a hídról néztük a zajló Tiszát. Az a kis számolócédula az Ujházi-bácsi címével a zsebemben motoszkált és hívott. Éjszaka láttam magam, hogyan indulok a nagy város állomása felöl, kezemben kis motyóval, új utak felé. Aztán szép nagy szobában állok az ajtó előtt, ahonnan a kényelmes fotöjből, szájában szivarral, jóságosan és elégedetten nevet felém az öreg: „Kis Hamupipőke”. S már nem vagyok többé okos, szürke, gőgös hivatalnoklány, csak egy fiatal szép kis liba. Másnap — most először — magam is éreztem, milyen lehetetlenül szűk és sötét az irodám. Hogy is lehet itt élni, és elővettem a számolócédulát. Aztán sokáig minden nap foglalkoztatott a színpad, míg egyszer eszembe jutott, hogy azt hallottam valakitől: a színésznők is olyan életet élnek, mint a lámpás ház lányai. „Nem megyek Pestre — tiltakoztam határozottan —, nem leszek hűtlen régi fájdalmaimhoz!” És aznap este összetéptem azt a kis cédulát, s a hídról ledobtam a zavaros vízbe. Engem ne háborgasson többé, és folyt tovább az én lehetetlen életem.