Napról-napra nagyobb a jelentősége népiségünknek, s ha a folyton gyengülő magyar középosztály nem keresi a kapcsolatot a magyar néppel, akkor elvész. Mint magyar nemzet csak a hagyományőrző réteggel, a néppel együtt állhat meg.

Népünk kiaknázatlan nagy értékű hagyományai csak az újabb időben váltak közkinccsé. Eddig a múzeumok polcain és etnográfus szakemberek könyveiben voltak elrejtve. A Néprajzi Múzeumot csak külföldiek látogatják és iskolás gyermekek tanítóik vezetése mellett felsőbb rendeletre. A magyar középosztálybeliek közül nagyon kevés látogatója van a Néprajzi Múzeumnak, legfeljebb a gyűjtők keresik fel.

A népi értékeinkre is leginkább a külföldiek terelik a középosztály figyelmét. Amit a külföld észrevesz, sőt amiért pénzt ad, azt a mieink is értékelik. Sokan népművészeti gyűjtőkké válnak, egyrészt mert divat, másrészt mert jó tőkebefektetés. Nem tagadom, sokan vannak, akik értékelik is a népi műtárgyakat, mégpedig magáért a művészetért.

Sokan — látva a nagy érdeklődést és keresletet — maguk is népművészeti termelőkké válnak. Úgy gyártják a népművészeti tárgyakat, mint a 70-es években az úri emberek a népdalt, vagy 100 év előtt a nyelvújítók a magyar szókat, hozzáértés nélkül, a népművészet kiheverhetetlen kárára. Képzett néprajzi szakember kevés van, azok is tudományukba elmerülve dolgoznak, a gyakorlati élettel nem törődnek. Így aztán hozzá nem értők, a jobbik esetben egyoldalú műkedvelők bukkannak fel mindenütt, ahol szakemberekre volna szükség, s ezek mondanak véleményt, adnak tanácsot a szakemberek helyett. Ezek csinálnak terveket, adnak be javaslatokat, sőt ezek kivitelezik a rossz terveket is. Évek telnek el, míg minket, szakembereket valaki — akár a közoktatásügyi minisztérium is — megkérdez, holott meggyőződésem szerint azért tart bennünket az állam, hogy értsünk a dologhoz. A mi tanácsunk nem kerül pénzbe, s ha rossz tanácsot adunk, módjában van az államnak bennünket felelősségre vonni. Lapokat töltene meg, ha mindazt a balfogást felsorolnánk, amit az utóbbi években a hozzá nem értés okozott, úgy a magánosoknak, de különösen az államnak nem kis kárára.

Ezért az összes néphagyományi (tárgyi és szellemi néprajz, népművészet, népi tudás) kérdésekben való tanácsadásra Országos Néphagyományi Tanácsot kellene felállítani, mely magában egyesítené a tudományosan képzett, irodalmilag is működő legjobb szakembereket s felkérendők volnának az összes minisztériumok, hogy szakkérdésben tanácsért ide forduljanak. Ilyen irányú sürgetésemre a tavaszon az első lépés megtörtént, a további lépések azonban késnek.

Az Országos Közoktatási Tanács az iskola és könyv útján felülről lefelé szálló műveltséget képviseli, a hagyományos népi műveltséggel azonban nem törődik. Ezzel szemben a Néphagyományi Tanács a hagyományozás útján terjedő ősi népi műveltséget képviselné, melynek a jövőben a nemzeti nevelésben —. véleményem szerint — nagy szerepet kell játszania, hiszen a mindennapi életben hivatásos gondviselő nélkül már most is szerepet játszik.

Szinte feleslegesnek tartom: annak hangsúlyozását, hogy mennyire fontos volna a népismeret a katonaságnál. Ha a katonatiszt az "emberanyag"-nak csak parancsol, fegyelmet teremthet ugyan, de válságos időben azok telki erejére nem számíthat. Lelkesedés nélkül pedig nincs sem kitartás, sem győzelem. A jó tisztnek tehát kiváló emberismerőnek, jó bajtársnak kell lennie. Tisztnek azonban nemcsak tiszt a bajtársa, hanem a közlegény is. A régi magyar hadseregben a tiszteket saját kebeléből maga a legénység választotta, ezzel "tisztel"-te meg azt, akit magánál különbnek tartott, akitől tehát parancsot is szívesen elfogadott.

A jelenkori hadviselés nehéz feladatok elé állítja a katonatisztet, ma már a személyes bátorság nem elég kellék a hadviseléshez. A leendő tisztnek sokat kell tanulnia. A tiszteket nem választhatja a legénység a saját soraiból. Mégis a tisztnek arra kell törekednie, hogy a legénység úgy érezze, mintha közülük való volna. Ezért igen nagy súlyt kell helyezni a katonatisztképző intézetekben a népismeretre. A paraszti eredet ne jelentsen hátrányt a katonaiskolákban a felvételnél, mert mégis csak jobban ismeri a legénységet az, aki közülük emelkedett ki.

Szükségesnek látjuk tehát a népismereti tantárgyak bevezetését a katonaiskolákba és mindazon régi jó hagyományok visszaállítását, melyek a magyar lélekből fakadtak, viszont mindennek az eltávolítását, ami idegenszerű, álmagyar, magyarkodó, vagy erőltetett. Kétes esetekben pedig mindig a néphagyomány legyen az irányadó.

A hivatalos felfogás szerint "az impériumot nem lehet oly egyénekre ruházni, akik ezen beavatkozás kivihetőségével, lélektani lehetőségével és szakszerűségével, tehát a társas emberi lét módozataival tisztában nincsenek".

Erre azonban a jogi ismeretek — melyek napjainkig egymagukban képesítették a jegyzőt a közigazgatásra — nem elegendők. Feltétlenül ismernie kell a jegyzőnek a közigazgatottat, a népet is. Csak a népélet alapos ismeretével tudja a hatalmat a közjó javára gyakorolni, s tudja a felsőbb hatóságokat helyesen tájékoztatni, hogy célszerűtlen vagy végrehajthatatlan rendeleteket ne adjanak ki.

Mivel pedig a közigazgatás a népért van, nem pedig fordítva, a népismeretet a közigazgatási ismeretek alapjává kell tennünk. Ezért szükségesnek tartanám a népismeretet a jegyzői tanfolyamon vizsgázás kötelezettségével taníttatni. Ilyen irányú részletes javaslatot az Országos Közoktatásügyi Tanács felszólítására már két évvel ezelőtt be is nyújtottam, mivel az akkori belügyminiszter hajlandónak nyilatkozott a népismeret bevezetésére a községi közigazgatási tanfolyamokon, később azonban ott elaludt az ügy. De az akadémiákon, egyetemeken is tanítani kellene a jogászokat a népismeretre.

A lelkészek, akiknek legnagyobb része a nép között éli le az életét, éppúgy nem tanulnak népismeretet, mint a jegyzők.

Szinte felesleges hangsúlyoznom a néplélektani ismeretek nagy jelentőségét. Ahhoz, hogy a pap lelki közösségben éljen a néppel, ismernie kell a nép egész lelkivilágát. Ezt pedig könyvekből nem tanulhatja meg, mert a népi közösségek magatartása vidékenként más és más. A papnak magának kell a nép lelkét megismernie a velük való együttélés közben. A népismeret arra tanítja meg, hogy kell a nép között forognia, mik azok a szempontok, melyek szerint a népet megismerheti. A nép társadalmi bajait sokkal tisztábban látná, ha társadalomrajzot is tanulna. A nép szellemi hagyományai iránti fogékonyságot is be kellene oltani a fiatal lelkészbe. A lelki és szellemi kapcsolat kialakítása a nép és a lelkész között a legfontosabb feladat egyike, ebben a néplélektan, társadalomrajz és néprajz nagy segítségére lenne a lelkésznek. A lelkészképző intézeteknek is — felekezetre való különbség nélkül — javaslom a néprajz, néplélektan, társadalomrajz bevezetését és tanítását legalább is olyan mértékben, mint a jegyzői tanfolyamokon.

Meg kell itt jegyeznem, hogy a külföldön több helyen (pl. Finn-, Észtországban) a lelkészek, tanítók kiváló néprajzi képesítésben részesülnek, a néphagyománygyűjtés nagyrészt az ő vállaikon nyugszik. Nálunk is a múlt század második felében oly kiváló egyházi férfiak voltak a nép szellemi hagyományainak gyűjtői, kutatói, mint Ipolyi Arnold, Kandra Kabos, Kriza János, Kálmány Lajos stb. Sajnos, ez a nemzeti irányú és célú gyűjtőtevékenység a lelkészek körében nem engedett mélyebb gyökeret. Erdélyben azonban a református lelkészképző-intézet növendékei, felismervén a néphagyomány nemzetmegtartó erejét, nagy erővel látnak a gyűjtéshez, bár ez iránt az idősebb nemzedék részéről még nem mutatkozik kellő megértés.

A néphagyományok értékelésére és megbecsülésére elsősorban a néptanítókat kell ránevelnünk, mégpedig mindjárt a tanítóképzőben, Tanító-növendékeink nagy része már a szülői házból népi hagyományokat hoz magával, de mert azt látja, hogy ennek a tanítóképző nevelési programjában jóformán nincs semmi szerepe, maga sem becsüli semmire. Mikor pedig az életbe kikerül, egy felsőbbrendűnek minősített műveltségideál nevében maga is pusztítójává válik a neofiták fanatizmusával minden népi hagyománynak, "parasztosság"-nek, s maga is igyekszik felismerhetetlenül elvegyülni a középosztályban.

"Ma már a környezetismeret pedagógiai követelmény. Ez azonban nem merülhet ki a ’szülőföld földrajza’ fontosságának hangsúlyozásával. A tanítónak ismernie kell azt a népi közösséget, amely a tanítványt formálta, s amelynek ismét részesévé lesz a tanítvány, ha az iskolából kikerül." írja Bálint Sándor. [* Ethnographia, 1937.]

A tanítót arra kell nevelni, hogy a népi hagyományt legalább is annyira becsülje, mint az iskolakönyv-műveltséget. "Legyen tisztában azzal, hogy az iskolai nevelés csak időleges, maradandónak csak a hagyományos népi tudást tekinthetjük." Az iskola nyújtotta tudás évek múlva a legjobb esetben is az írni-olvasni tudásra, a négy számtani alapműveletre, s a hit legelemibb ismeretére zsugorodik össze. Minél jobban be tudja kapcsolni az iskolai műveltséget a nép hagyományos műveltségébe, annál maradandóbb lesz az iskolai műveltség a nép körében.

A néprajzot a tanítóképzőkben nemcsak mint külön tantárgyat kívánjuk taníttatni, de az összes tantárgyakban is a népi szemléletnek kell uralkodnia. A helyi hagyomány legyen az az alap, amire az elemi oktatás ráépül.

A néphagyomány a népi műveltség összessége. Nincs az életnek egyetlen olyan vonatkozása sem, amelyben a hagyomány törvénye, a szokás el ne tudná igazítani a falusi embert. Az iskola és a könyv nyújtotta műveltség a nép körében ehhez képest nagyon szűk körű, és nem pótolhatja a hagyományt, de nem is lehet célja, hogy teljesen pótolja.

A néphagyomány, a népi tudás a magyar nemzeti műveltség tartozéka. A középosztálynak annyira magáévá keli ezt tennie, mint amennyire sajátja a magyar nyelv. Nem elégedhetünk meg tehát azzal, hogy népi elemeket vegyünk át a magasabb műveltségünkbe, hanem a nemzeti műveltség alapjává kell tennünk a népi hagyományt. Ezen kell tehát nyugodnia a középosztály nemzeti műveltségének is, mely így alátámasztva az elnemzetietlenítés veszélye nélkül hordozhatja az európai műveltséget is, mert hiszen az európai művelt népek közösségébe is beletartozunk.

A középiskola az az iskolatípus, mely alapot ad az európai műveltségszint elérésére. Ez az iskola azonban idáig csak a középosztály hagyományait vette tekintetbe s elgondolásunk szerint a jövőben el kell fogadnia alapul a néphagyományt is. Ha ezt megvalósítjuk, áthidaltuk azt a roppant szakadékot, amely a nép és a középosztály között fennáll.

A középiskolába azonban nemcsak önálló tantárgyként óhajtjuk bevinni a népismeretet, hanem valamennyi tantárgy alapjává kívánjuk tenni. Így a vallási órákban a néplélektant, társadalomrajzot, a magyar órákban a magyar népnyelvet, népköltészetet, a történelmi órákban a néphagyományt, a népi művelődést, társadalomrajzot, település- és népiségtörténetet, a földrajz-természetrajzi órákban a település-földrajzot, tárgyi néprajzot, az ének és zeneórákban a népzenét, a tornaórákban a népi játékokat, táncot stb. Minden középiskolai tantárgynak a néphagyományból kell kiindulnia és az egész tanmeneten ezen alapelvnek kell végighúzódnia az első osztálytól egészen az érettségi vizsgáig. Még az európai művelődés csúcspontján sem mondhatunk le arról a kiaknázatlan, nagy nemzeti megújhodást jelentő forrásról, amit a néphagyomány jelent, aminthogy eszünkbe sem jut a magyar nyelvet egy világnyelvvel felcserélni. Egyébként Európa is azt kérdezi tőlünk, hogy mi az, amivel az európai műveltséget a magunkéból gazdagítottuk, s nem azt nézi, hogy átvettünk-e mindent, amit az európai művelődés nyújthat. Európa az egyéniséget keresi bennünk és nemzeti elfogultság nélkül mondhatom, hogy azok is vagyunk. Ha nem kötik béklyóba a magyar iskolázást a nem reánk szabott külföldi tanterv-sablonok, hanem magyar szemmel, szívvel, lélekkel és bátorsággal nyúlunk középiskoláink reformjához, ahhoz a nemzeti életösztön parancsára a magyar népi-nemzeti irányban kell haladnunk, különben elvesztünk. Ezzel az iránnyal érjük el az egységes magyar nemzeti művelődést, mely urat, parasztot egyformán összeköt.

A középiskolai tanterv ilyen irányú átdolgozását azonban csak magyarlelkű tanférfiaktól várhatjuk. Akik ennek híjával vannak, azokban még ha megvan is a jóakarat bennük, elsikkad a lényeg, munkájuk csak "magyarkodás" lesz. Ebben a kérdésben megalkudni nem lehet. Vagy már most alapjává tesszük a középiskolai tantárgyaknak, vagy várjunk vele mindaddig, míg fel nem nő egy olyan magyarlelkű tanárnemzedék, mely a néphagyomány nemzeti jelentőségével tisztában van. Addig pedig a népismeret (néprajz, néplélektan, társadalomrajz) hallgatását tegyük kötelezővé az egyetemeken.

A középiskolával kapcsolatban keli megemlékeznünk a cserkészetről is. A cserkészet igen jó jellemnevelő intézmény, azonban abban az időben vert gyökeret hazánkban, amikor még nem döbbentünk reá, hogy a világon egyedül vagyunk, s nem számíthatunk senkire, csak önmagunkra. Hittünk az emberiség szolidaritásában és egy európai lélek kialakításának lehetőségében. A cserkészet bizonyos mértékig nemzetközi intézmény volt, de lassanként mindenütt nemzeti irányt vett fel. Nem kicsinylem le a cserkészmozgalom nagy nevelő értékét, de kívánatosnak látom, hogy hazánkban is alkalmazkodjék korunk uralkodó eszméjéhez s a magyar népi-nemzeti hagyományokat minden vonalon juttassa érvényre. A cserkészben ne csak minta európai polgárt, de minta magyart is lássunk. Minta magyar pedig akkor lesz, ha nemcsak a középosztály, hanem a magyar nép értékeinek is képviselőjévé válik. Szükségesnek látjuk, hogy a cserkész a néphagyomány értékelésében és ápolásában elől járjon, és ne elégedjék meg holmi népi motívumok felvételével. Na magyarkodjék, hanem lelkileg is egyesüljön a néppel, így lesz majd belőle igazi nemzetvezető réteg.

Az emberiség szaporodik, a megélhetés nehezedik, ennek következtében a létért való küzdelem egyre erősödik. A nemzetek békés együttélése mintha utópiává lenne. Szorongatott helyzetében minden nemzet segítség után néz és mind ráeszmél, hogy legbiztosabban csak önmagára számíthat. A német az egész világon szétszórt fiait számbaveszi, és igyekszik bennük a német lelket megtartani.

Minekünk is számba kell vennünk, hogy kik tartoznak közénk, s az élet eljövendő nagy harcaiban kikre számíthatunk. Annak a ténynek felismerése, hogy a nép is beletartozik a nemzet fogalmába, azzal jár, hogy a népet meg kell ismernünk és a nép hagyományos műveltségét is nemzeti műveltségnek kell minősítenünk. A nép megismerésének pedig egyetlen módja az, hogy előítélet vagy kultúrgőg nélkül közeledjünk hozzá; tanuljunk is tőle, ne csak tanítsuk.

Magyar néprajzra hivatalosan csak egyetlen tanintézet képesít Magyarországon, a Pázmány Péter Tudományegyetem Néprajzi Intézete, ez is csak öt év óta. Ez az egyetlen tanszék azonban nem elég. Ennek felállítása csak kezdő lépésnek tekinthető, melyet a magyar népismereti tanszékek egész sora kell, hogy kövessen. Meg kell szervezni a tanszékeket a vidéki egyetemeken, a Műegyetemen, valamint egyéb főiskolákon is. Sőt a népismeret egyes ágaira — mint a magyar társadalomrajz, néplélektan — külön tanszékeket kellene állítanunk.

De ha megszerveztük, gondoskodni kell róla, hogy hallgatósága is legyen. A néprajz ugyanis nem kötelező tantárgy sem a Tanárképző Intézetben, még kevésbé anyaga a tanárvizsgálatnak. Mikor ezelőtt két évvel ilyen irányú kéréssel fordultam a Tanárképző Intézethez és a Tanárvizsgáló Bizottsághoz, az elutasított.

A magyar népismeret azonban nemcsak a középiskolai tanárok kötelessége, hanem minden magyar emberé. A magyar népismeretnek szoros kapcsolata van minden humánus tantárggyal. Egyelőre azonban beérnénk azzal is, ha akkora szerepet kapna oktatásunkban, — mint mondjuk — a görög nyelv.

A főiskolai ösztöndíjak szétosztásánál is nagyobb szerepet kellene juttatni a népismeretnek. Szomszédaink tanulmányozása nélkül a magyar népismeret egyoldalú és nagyon hiányos. A románokat, szerbeket, horvátokat, vendeket, cseheket, tótokat, kisoroszokat alaposan kellene tanulmányoznunk. E célból szaporítani kellene az ösztöndíjakat. A belföldi kutatási ösztöndíjakat pedig nagyobb mértékben kellene a magyar nép helyszíni kutatására fordítani.

Kívánatos volna, hogy a néprajzi doktori szigorlaton az: előírt görög nyelvet helyettesíthesse a tót, magyarorosz, oláh, szerb, vend, vagy akár a finn, török nyelv is. Mert ma az a helyzet, hogy aki görögpótlós volt, annak a görögből pótérettségi vizsgát kell tennie, ha a néprajzból doktori szigorlatot akar tenni, holott ennek hasznát nem veszi, ha magyar néprajzzal kíván foglalkozni, de nagy hiányát érzi, ha nem tud egy nemzetiségi nyelvet.

Iskoláink inkább oktatnak, mint nevelnek. Akkora tananyaggal kell megküzdenie a gyermeknek, hogy szellemileg szinte megrokkan belé. Hogy holt nyelveket taníthassunk, csökkentjük a földrajzórákat. Jobban ismerjük az ógörögök életét, mint a magyar parasztét. A humanista nevelés szükségességét hangoztatjuk, miközben a humanistának nevelt európai népek állig fegyverbe öltözve, vérbenforgó szemekkel, fogcsattogtatva állanak egymással szemben, hogy egymást kiirtsák.

Azt azonban hiába tanultuk a görög bölcsektől, hogy az ismeretek kezdete az önmegismerés, ez a tanítás nem vált szervessé bennünk. Mintha idegen világban élnénk, nem látjuk,, mi van magunk körül. Nem halljuk a közelgő morajt, nem látjuk a tornyosuló fellegeket.

A létért való küzdelemben lassan ráeszmélünk, hogy egyedül vagyunk és "a nagy világon e kívül nincsen számunkra hely". Divatos szóval élettér. De megismertük-e már ezt a helyet, amely ha áld, ha ver a sors keze bennünket, rajta kell élnünk, vagy halnunk? Ismerjük-e a népet, mely egyetlen erőtartalékunk?

Gróf Teleki Pál, kiváló nevelőnk, már régen látja, hogy nevelésiünk nagyon egyoldalú, hiányos. Az önmegismerésre nem ad módot. Ezért a múlt évben ezen hiány némi pótlására felállította a Táj- és Népkutató Központot, melyet később eléggé közismert okokból feloszlatott ugyan, de munkakörét egyelőre tanszékemre bízta. Így a munka, bár szűkebb keretek között, de ma is folyik.

A táj- és népkutatók a különböző egyetemek, főiskolák felsőbb évfolyamú ifjúságából kerülnek ki, hogy a tájban és a nép közt kutatva a maga szövevényességében lássák és ismerjék meg a problémákat s az életet, hogy ne ítéljenek könnyelműen, felületesen és egyoldalúan. Különös súlyt helyezünk arra, hogy a népéletet ne romantikus szemlélettel nézzék, hanem azt gyakorlatilag is éljék és a saját tapasztalataik alapján ismerjék meg és értékeljék a nemzetfenntartó társadalmi réteget, a parasztságot.

Ez a munkaközösség — melyben csaknem minden tudományág vagy szakma képviselve van, — nem pótolja a tanszékeket, mert habár tudományos anyagot is gyűjt, nem a tudomány elmélyítése a feladata, hanem a helyszíni kutatásra, általános és magyar szemléletre való nevelés.

A jövőben pedig arra törekszünk, hogy a táj- és népkutató munkát az ország összes közép- és felsőfokú iskoláira is kiterjesszük, akár az önképzőkör vagy cserkészet keretén belül, akár azon kívül.

Szükségesnek tartjuk azonban a Táj- és Népkutató Központ vagy Intézet olyan megszervezését, hogy az anyagiak hiánya miatt működése meg ne bénuljon. Esetleg meg lehetne szervezni a Magyarságtudományi Intézet keretén belül is.

Azokat a tudományos intézeteket, amelyek a magyarság kérdéseivel foglalkoznak, Magyarságtudományi Intézetbe kellene tömöríteni, hogy tagjai közösen megállapított terv szerint a nemzeti szempontból jelentős, tudományos munkát a sürgősségre és fontosságra való tekintettel egymás közt felosszák és elvégezzék. A Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészeti karán Eckhardt Sándor professzor, ezidei dékán vetette fel az életrevaló eszmét, amit a kar egyhangúlag magáévá tett. Azonban még jobb volna, ha a budapesti egyetemtől független tudományos intézetté nőné ki magát, hogy az ország legjobb erői mind helyet foglalhatnának benne, s vállvetve dolgozhatnának a magyarság tudományáért. Kívánatos lenne, ha a fiatalabb erők nagyobb számmal jutnának benne szóhoz, minit az Akadémián. A népismeret pedig ne játsszon kisebb szerepet, mint a többi magyarságtudomány.