Bár a néphagyományok gyűjtésével hazánkban egyesek már a múlt század első felében is foglalkoztak, intézményesen azonban csak a múlt század utolsó évtizede óta gyűjtjük a hagyományokat. Először a Magyar Néprajzi Társaság alakult meg 1889-ben, majd az ezredéves kiállítás idején a Nemzeti Múzeum egyik osztályaként a Néprajzi Osztály. Egy félszázad óta ez a két intézmény foglalkozott hivatásosan Magyarország tárgyi és szellemi hagyományainak gyűjtésével és feldolgozásával. Az egyetemi néprajzi tanszék és a vele kapcsolatos Néprajzi Intézet csak a jelen évtizedben alakult meg, s állott a nagy nemzeti feladat szolgálatába.

A Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztálya már megalakulásakor sok nehézséggel küzdött. Az ezredéves kiállításból örökölte a kiállítási falu hevenyészve gyűjtött, nagyobbrészt mondvacsinált berendezési anyagát, melyet holt teherként cipel és gondoz azóta is. Bár bekerült Herman Ottó igazán elsőrendű halászati és pásztoréleti gyűjteménye is, de Herman Ottó és a Néprajzi Múzeum régi igazgatói között dúló ellentétek miatt nem került az értékes anyag a Múzeumban feldolgozás alá. Az ifjan elhalt első igazgató után anthropológus került a Múzeum élére, aki a háború kitöréséig rendelkezésére állott igazán jelentős javadalmakat nem használta fel céltudatos és tervszerű gyűjtésekre és kiadványokra. A háború kitörése után a pénz vásárlóereje lejjebb szállott, a szükség pedig rákényszerítette a népet, hogy régi dolgait is felhasználja s ma már, egy negyedszázad után, kevés a lehetőség a tárgyi gyűjtésre, különösen ha a Néprajzi Múzeum a háború előtti javadalmának csak egy töredékével dolgozik. Régi, szakképzett tisztviselőit nagyrészt elvesztette s az újabb, szakképzett ifjú etnográfus nemzedék nagyrészt a Múzeumon kívül rekedt. Nyíltan megmondhatjuk, hogy a Néprajzi Múzeum ez évig inkább hanyatlott, mint fejlődött. Hanyatlásának egyik oka az is, hogy az 1934. évi Nemzeti Múzeumi törvény a Néprajzi Múzeum viszonylagos önállóságát megszüntette s beosztotta a Magyar Történeti Múzeumba s most annak egyik tára. Pedig ha van múzeum, melynek ma a legnagyobb szerepet kell juttatnunk s legjobban kellene ellátnunk, az a Néprajzi Múzeum. A gyűjtési lehetőség már csak 1–2 évtized. A rohanó civilizáció minden hagyományt elsöpör s nemsokára nem lesz mit gyűjtenünk. Volt nemzetiségeink kettőzött erővel gyűjtik hagyományaikat, mely nagyrészt rájuk szállt magyar örökség s a mi levetett és meg nem becsült hagyományunk az ő kultúrateremtő képességüket fogja bizonyítani, mert — hiszen talán mondanom sem kell — egyik sem ismeri be a magyar műveltséghatást, hacsak a kezeink között levő bizonyítékokkal reá nem kényszeríthetjük. A Néprajzi Múzeumnak a Magyar Történeti Múzeumba való beolvasztásával egyidejűleg a régi szakemberek megváltak a Néprajzi Múzeumtól s a megüresedett állásokat más tárakban töltötték be, így a Néprajzi Tár tisztviselői kara nagyon megfogyatkozott.

Külföldön több helyen törvény kötelezi a néprajzi múzeumok tisztviselőit arra, hogy évente 2–3 hónapig künn a nép között élve gyűjtsenek. Nálunk ilyen kötelezettség nincs. Sőt idáig alkalom is alig adódott arra, hogy a tisztviselő a helyszínen maga gyűjtsön. A Múzeum évtizedeken, át többnyire kereskedőktől vásárolt. Az ilyen módon gyűlt, vagy kétes értékű ajándékokból gyarapodott tárgy részint drága, részint az eredete is megbízhatatlan. Mivel a nagyközönség műkedvelő gyűjtői — mondhatnám kizárólag — a népművészeti értékű tárgyakat gyűjtik, a kereskedők is elsősorban ezek számára gyűjtenek, mert a magángyűjtők pénzesebbek, mint a Néprajzi Múzeum. Rendesen azt vitték a kereskedők a Múzeumba csaknem mostanáig, ami olcsóbb portéka, vagy ami a gyűjtők közt nem kelendő. A nagyközönség a néprajzi múzeumainkban túltengő népművészeti tárgyakat látva, hajlandó
a néprajzot a népművészettel összetéveszteni, pedig a népművészet a néprajznak csak egy része.

Az 1934. évi múzeumi törvény azzal indokolta a Néprajzi Múzeumnak a Magyar Történeti Múzeumba való beolvasztását, hogy a néprajz művelődéstörténeti irányú tudomány és a Magyar Történeti Múzeumban van a helye.

A Néprajzi Múzeumnak azonban tekintélyes külföldi és tengerentúli gyűjteménye van, mely a Magyar Történeti Múzeum keretébe nem illik bele. Másrészt a néprajzi tudomány újabban nemcsak művelődéstörténettel, hanem: a földrajzzal, társadalomtudománnyal és a lélektannal, embertannal is kapcsolatot tart, tehát a történelmi elv sem kizárólagosan döntő a néprajz hovatartozását illetőleg. A Néprajzi Múzeumnak minél előbb vissza kellene adni az önállóságát és a Magyar Történeti Múzeummal egyenlő rangú múzeummá kellene szervezni, mert ma olyan mostoha a helyzete, mint azé a társadalmi rétegé, amelynek hagyományait és jellegeit volna hivatva képviselni.

A Néprajzi Múzeum szinte napjainkig abban az irányban haladt, amit első igazgatója, az ifjan elhalt Jankó János kijelölt. Ez az irány azonban már teljesen elavult. Hogy egyebet ne mondjak, a szellemi néprajzi gyűjtést a legújabb időkig a Múzeum nem tartotta feladatának, ebből mindössze a zenefolklórt vállalta, de ezt is külső emberek kezdeményezésére és segítségével. Gyűjtési vagy munkaterve ma sincs. A magyar nemzeti megújhodás nagy munkájában jóformán semmi jelentőséggel nem bír. Pár év óta még a kutatók is elmaradoztak a Múzeumból. Szakkérdésben a közönség más intézményekhez fordul, sokszor olyanokhoz, ahol bürokratizmus nélkül azonnal feleletet kap ugyan, de ezek a feleletek a felületességében, inkább megerősítik a közönséget, ahelyett, hogy helyes irányba terelnék.

Az utóbbi 40 év alatt vidéki városainkban is számos múzeum létesült. Ezek csaknem mindegyikének néprajzi gyűjteménye is van. A városok és vármegyék által fenntartott múzeumot rendesen egy-egy helybeli műkedvelő gyűjtő alapozta meg, rendesen később is ez vezette.

Az első vezetők elhunytával felmerült a vezetők pótlásának kérdése s az 1934. évi törvény úgy intézkedett, hogy múzeumokat csak okleveles és múzeumkezelésben is képzett tisztviselő vezethet. Sajnos, a törvény megengedi, hogy bármiféle doktori oklevéllel lehet valaki múzeumi tisztviselő, ha a Nemzeti Múzeum megfelelő tárában egyévi gyakorlati munkát végzett. A törvény értelmében tehát jogi vagy államtudományi doktor is lehet etnográfus, ha egy évet töltött a Néprajzi Múzeumban. Ennyi idő alatt természetesen nem lehet a néprajzi tudományt elsajátítani, legfeljebb némi kevés múzeumi gyakorlatra tehet szert az illető. Erről azonban a jelöltnek szakemberekből álló bizottság előtt nem kell vizsgáznia. Ha pedig régészeti gyűjteményt is kell kezelnie, az évet a Magyar Történelmi Múzeum megfelelő táraiban megosztva kell eltöltenie. Így nem csodálkozhatunk rajta, hogy vidéki múzeumaink egyik-másikában még nagyon kezdetleges állapotok vannak.

A múzeumi törvényt úgy kellene módosítani, hogy a múzeumőrök az Egyetemek bölcsészeti karán a Tanárképző Intézethez hasonló Múzeumi Tisztképző Intézetben szakprofesszorok által képeztessenek ki szakemberekké, s ezzel egyidejűleg a Néprajzi Múzeumban gyakorlati kiképzést is nyernének, s felkészültségüket vizsgákkal igazolnák.

Szükséges volna, hogy a vidéki múzeumok néprajzi anyagát a budapesti Néprajzi Múzeum lefényképezné, hogy Budapesten is bárki által tanulmányozhatóvá lenne.

Nagy baj az is, hogy nálunk a vidéki néprajzi múzeumok semmiféle tudományos kapcsolatban nincsenek sem egymással, sem a budapesti Néprajzi Múzeummal, így egy országos munkaprogramról szó sem lehet. Finnországban pl. az összes múzeumok tisztviselői évente más-más vidéki város múzeumában kongresszust tartanak, ahol az évi programot megbeszélik, szakelőadásokat tartanak s a kongresszus többnapi tanulmányúttal végződik a környék megismerésére. Nálunk előre megállapított országos munkaprogram magában a Néprajzi Múzeumban sincs. Ezért még Csonka-Magyarországnak is vannak megyéi, ahonnan jóformán semmi tárgyat nem tud felmutatni a Néprajzi Múzeum.

Csalódik a közönség, ha azt hiszi, hogy a Néprajzi Múzeumban mindent megtalál, ha egy terület néprajzi monográfiáját meg akarja írni. Csak bizonyos tárgyakat talál, melyek legfeljebb egy néprajzi munka ábrákkal való ellátására használhatók fel Azonban, ha valaki a tárgyaknak az élettel való kapcsolatára keres adatokat, vajmi keveset talál, mert a tárgyak kilenctized része nem a szakemberek helyszíni gyűjtése, hanem kereskedőktől való vétel, akik természetesen szakszerű magyarázatokat nem tudtak a tárgyaidhoz fűzni. Legnagyobb baj pedig az, hogy nálunk a múzeumok idáig csak tárgyakat gyűjtöttek, az életet nem tanulmányozták s a szellemi néprajzi gyűjtést pedig teljesen elhanyagolták. Pedig a tárgy inkább fennmarad a népnél1, a parasztház múzeumaiban: a padláson, kamrában, színben, tanyán, pincében stb., míg a szellemi néphagyomány — ha nincs, aki átvegye, vagy lejegyezze — az öregekkel együtt sírba száll.

A magyar Történeti Múzeum alá rendelt Néprajzi Múzeum ez év elején két új fiatal szakembert kapott, akik, ha elegendő anyagi erő áll rendelkezésükre, a Néprajzi Múzeumot kizökkentik tespedtségéből, de a vidéki múzeumokra is sort kellene keríteni.

Néprajzi Múzeumaink néphagyománygyűjtése felette egyoldalú. Csak kiállításra alkalmas, főként népművészeti értékű tárgyakat gyűjtenek. Inkább esztétikai, nem pedig művelődéstörténeti, oktatócélokat szolgálnak. A kezdetleges művelődés egyszerű tárgyait nem igen gyűjtik. Azokra a tárgyakra sem terjed ki gyűjtőtevékenységük, melyek nagyságuknál fogva nem helyezhetők el a Múzeum termeiben, ilyenek pl. a szekerek, nagy borsajtók, székelykapuk, hajók, különféle malmok, fatornyok, stb.

Ezeket a nagyméretű tárgyakat ugyan fényképeken is be lehet gyűjteni, de a fénykép csak a tárgy felületéről ad némi képet, a belső szerkezetük örökre elvész. Így a fénykép a tárgyat semmiképpen nem pótolja.

A nagy tárgyak bemutatására a szabadtéri múzeumok a legalkalmasabbak, hol a tárgyak valami tágasabb területen, a szabadban, eredeti céljuknak megfelelően, vannak felállítva. Az első stockholmi ilyen múzeumról "Skanzen"-nek nevezzük a hasonló szabadtéri múzeumokat. Ma már nemcsak Stockholmban, hanem Finn-, Észt-, Lettországban, Dániában is épültek hasonló múzeumok, sőt az oláhok Kolozsváron szintén létesítenek egy ilyenféle múzeumot.

Nagyon időszerűnek látom egy magyar szabadtéri néprajzi múzeum létesítését, mégpedig a mostani Néprajzi Múzeum szomszédságában, a Népligetben. A Népliget ma csaknem teljesen "nép"-telen, de a szabadtéri múzeummal Budapest közönségét ide lehetne szoktatni. A terület akkora nagy, hogy száz épület vagy nagy tárgy elhelyezése nem veszélyezteti a "liget" jellegét. Egyébként a svéd Skanzenben sincs száznál több tárgy. Az a panasz, hogy a Néprajzi Múzeum a központtól messze van, mindjárt elesik a szabadtéri múzeum felállításával, mert a nagy teret igénylő szabadtéri múzeumot a város szívében nem lehet megépíteni, azt pedig talán indokolnom sem kell, mennyire szükséges, hogy a Néprajzi Múzeum a Skanzen mellett legyen, s annak felügyelete alatt álljon.

A szabadtéri múzeum megvalósítása nem igényel túl nagy költséget. Egy-egy objektum megszerzése, lebontása és újból felépítése 1000–2000 pengőnél alig kerül többe, sőt kisebb vagy egyszerűbb tárgyak, mint a cserény, karám, szárnyék, útszéli fakereszt, kopjafáskeresztes-temető, putri, gémeskút stb. annyiba sem. Ha a nagyobb tárgyakból, mint a szélmalom, szárazmalom, vízimalom, hajómalom, ház, csűr, pince, fatemplom, fatorony, csárda stb. évente csak öt darabot, a kicsinyekből is ugyanannyit állítanánk fel, tíz év alatt elérnénk a svéd Skanzen mai mértékét.

Hangsúlyozom, hogy a szabadtéri múzeum első- és utolsósorban is múzeum, melynek létrehozása, berendezése és kezelése múzeumi szakemberek feladata. Emellett másodsorban idegenforgalmi látványosság is lehet. Az anyag kiválogatása tehát egyedül néprajzi szakemberek feladata, úgyszintén a lebontás és felállítás ellenőrzése is. A munkát azokkal a falusi emberekkel kell végeztetni, akik járatosak benne. Az építészmérnök legfeljebb műszaki kérdésekben adhat tanácsokat. Azért tartom szükségesnek ezt hangsúlyozni, mert építészek etnográfus szakemberek kikapcsolásával építettek már eddig is vidéken, sőt Budapesten is idegenforgalmi népházakat, amelyek paródiái a népi háznak. Az ellen meg már eleve tiltakozunk, hogy "felfokozott" parasztházakat építsenek, amelyeket "nem kell szégyellnünk" az idegenek előtt. Az idegent nem lehet becsapnunk, mert ha vidékre megy, úgyis látni fogja a szegénységünket és elmaradottságunkat. Meg kell említenem, hogy ilyen törekvést még az oláhok sem visznek be a kolozsvári szabadtári múzeumukba, mert ott is, mint más országban, múzeumi szakemberek kezében van a dolog.

A szabadtéri múzeumot, amelyet gróf Teleki Pál még kultuszminiszter korában tervbe vett, néprajzi szakemberek elgondolása alapján meg kell valósítanunk, hiszen a fokozatos felállítás nem igényel egyszerre túl nagy összeget. Ezen összeg előteremtésében, pedig úgy a fővárosnak, mint az idegenforgalmi intézményeknek részt kell venniök, mert tudományos értéke mellett páratlan idegenforgalmi jelentősége is lenne a magyar szabadtéri múzeumnak. A szabadtéri múzeum pedig csatoltassék a Néprajzi Múzeumhoz és helyeztessék néprajzos szakemberek felügyelete alá, nehogy a hozzánemértés vagy az üzleti mohóság helyrehozhatatlan károkat okozzon benne.

Másik, nem kevésbé fontos, és a szabadtéri múzeummal szorosan összefüggő feladat a néprajzi műemlékek törzskönyvezése. Ma még azt sem tudjuk, hogy miféle népi műemlékeink vannak.

Szükségesnek látnám a vidéki múzeumok Főfelügyelőségének bevonásával az ország összes néprajzi műemlékét összeíratni és törzskönyvezni. Ez nem jelentené azt, hogy a Műemlékek Országos Bizottsága köteles volna fenntartani azokat, csak arra ügyelne, hogy engedélye nélkül le ne bontsák. Ha a lebontást a tulajdonosok bejelentenék, akkor vagy megvenné a Szabadtéri Múzeum, vagy lefényképezés után kiadná a lebontási engedélyt. Ha a vidéki múzeumok mellett már létesültek szabadtéri múzeumok (mint pl. Veszprémben, Balassagyarmaton), akkor ott is el lehetne helyezni a gyűjtési területről származó épületet vagy tárgyat. Felesleges hangsúlyoznom, hogy milyen nagy érték pl. az Alföldön egy szárazmalom, ahol a törökvilág a föld színéről minden építészeti emléket eltörölt. A szélmalom — melyet a legjobb költőink, mint az Alföld jellegzetességét sokszor megénekeltek — a legnagyobb mértékben hozzátartozik az Alföld tájképi szépségéhez. Ha a vadmadaraknak a Kis-Balatonon és egyebütt menedékhelyet hagyunk (amit én is helyeslek), akkor a népi emlékeknek is menedékhelyet kell csinálnunk, mert a vadmadár, a vízi flóra és más természeti szépség vagy ritkaság nem állhat közelebb hozzánk, mint a magyar nép pusztulásnak indult művészi, vagy tudományos értékű hagyománya.

Tárgyi néprajzi néphagyományunk gyűjtése, az említett egyoldalúságtól eltekintve, szépen halad. Annál szomorúbb helyzetben van a szellemi néprajzi gyűjtés, mely voltaképpen hamarabb kezdődött, mint a tárgyi gyűjtés.

Mivel nálunk a néprajznak a háború utáni évekig nem volt tanszéke, nem igen volt rendszeresen képzett etnográfus sem. A tárgyi ethnográfus rajz-, földrajztanárokból, a szellemi néprajz gyűjtői irodalomtanárokból maguktól képződtek. Ennélfogva a tárgyi etnográfus az ornamentika, népművészet, — a folklorista a népköltészet felé fordult. A néprajz nagy területe e két irány között parlagon maradt. Eltekintve Bartók és Kodály ma is tartó népzenei gyűjtésétől, népünk szellemi hagyatékát csak egy-két magányos szakember gyűjti, közgyűjtemény alig törődik vele.

E hiányt már évtizedekkel előbb megkísérelték pótolni, de a világháború miatt a "Folklore Fellows" nemzetközi néphagyománygyűjtő társaság gyűjtése abbamaradt.

Azt hiszem, hogy a Néprajzi Múzeumban és az Egyetemi Néprajzi Intézetben levő kéziratos folklore-gyűjtés együttvéve sem tesz ki többet 1000 oldalnál. Ezekkel szemben az észtek folklore-gyűjtése a félmillió oldalt meghaladja, a finneké meg kétmillió oldalnál is több. A román akadémia is sok kötet folklore-gyűjtést adott ki.

E téren tehát nagyon nagy mulasztást követtünk el, amit ha hamarosan nem pótolunk, sohasem lesz módunk pótolni. A háború utáni falusi nemzedék ugyanis az újság-könyvműveltség tiszteletében nőtt fel, atyái szellemi hagyatékát nem veszi át s az öregek elhunytával vége szakad a nép ősi szellemi hagyományainak, vagy legalábbis csak törmelékei maradnak, aminek a jövő tudománya és a népi-nemzeti kultúra kiépítése már nem sok hasznát veszi.

Ezért a szellemi néprajzi gyűjtés megindítását a legsürgősebb nemzeti feladatok egyikének tartom. Ebben a munkában nagy segítségünkre lehetnének a vidéki lelkészek, tanárok, tanítók, de maga a tanulóifjúság is, ha megfelelő előkészítő kiképzést kapnának.

Itt kell megemlékeznem a szellemi Skanzenről, a Gyöngyös Bokrétáról, melynek megvalósítását nyolc évvel ezelőtt én javasoltam Paulini Bélának, aki ebben az időben azzal kísérletezett, hogy csákvári parasztokat tanított be népszínműjátszásra, hogy azokat pesti színpadon felléptesse. Én ajánlottam, hogy a néppel elsősorban saját hagyományait kell előadatni. A Néprajzi Múzeum tisztviselői adták Paulini kezébe az első programot, s vidéki munkatársaik, ismerőseik nevét, akiknek segítségével ezt a célt megvalósíthatta. Így minden jogunk megvan reá, hogy kritikát gyakoroljunk felette.

Megjegyezzük, hogy Stockholmban is bemutatnak néphagyományokat a Skanzen keretében. Ausztriában is vannak népi játékok, előadások, azonban mindenütt az etnográfus szakemberek ellenőrzése alatt.

Nálunk az etnográfus szakemberek részvétele nélkül megalakult "Bokréta Szövetség" utólag együttműködésre lépett a Magyar Nemzeti Társasággal, hogy ezáltal megszerezze a hátvédet. A Néprajzi Társaság kijelölt tagjai abban a hitben vállalkoztak az együttműködésre, hogy ezzel többet használnak a szép ügynek, mint a folytonos kritizálással. Sajnos, nem voltunk ott az egyes "Bokréták" megszületésénél a faluban, s néprajzilag képzetlen tanító gyakran saját fantáziája szerint egészítette ki vagy tette "látványossá" a romjaiban levő hagyományt. Paulini Béla természetesen nem az etnográfus-szakember, hanem a művész szemével nézte a mutatványt, s ha az a színpadi célnak egyébként művészi szempontból megfelelt, műsorába iktatta. Mi az ellenőrzést csak a Szent Istvánnapi ünnepségek bemutató próbáin gyakorolhattuk, amikor már lényeges változtatást az egyes számokon nem lehetett eszközölnünk, mert aznap este már a nagyközönség előtt is játszották.

A tudomány érdeke nevében felügyelet alá kellene venni a Gyöngyös Bokrétát, és szakemberekkel kellene ellenőriztetni már a vidéki helyszínen, hogy hagyományköltés, vagy hamisítás ne történjék. Evégből szakembereket kellene kiküldeni valamennyi eddigi Bokréta falujába, hogy azok a bemutatott hagyomány hitelességét megállapítsák, s ami egyéni költés vagy változtatás, azt törölni kellene. Ezt annyival is inkább meg kell tennünk, mert az idő a költött hagyományokat hitelessé avatja s egy emberöltő múlva az ifjabb nemzedék a költött hagyományokban tiszteletreméltó atyai örökséget lát, s a jövő etnográfus-nemzedék e költött hagyományokat mint ősi örökséget fogja összegyűjteni, majd pedig tudományos elméleteknek lesz alapja a költött hagyomány.

Lényeges javulást hozna az is, ha a Bokrétákat betanító egyének — többnyire tanítók — tanfolyamot hallgatnának a hagyományok gyűjtéséről, megbecsüléséről és értékeléséről, a jövőre nézve pedig, ha a tanítóikat már a képzőkben néprajzra tanítanák.

Egyébként ha a szabadtéri múzeum megépülne, a Gyöngyös Bokrétát, az élő néphagyományt is annak keretében kellene bemutatni, mint az a svédeknél is történik. A hagyomány hitelességét természetesen az etnográfus szakemberek biztosítanák.

Itt kell megjegyeznem, hogy úgy a Néprajzi Múzeum, mint a Néprajzi Társaság, úgy Pesten, mint vidéken már a háború előtt is rendezett folklór-gyűjtésekkel kapcsolatos néphagyomány-bemutató előadásokat. Ezek azonban nem voltak idegenforgalmi látványosságok, sem pedig hasznot hozó mutatványok. A Gyöngyös Bokréta azonban a mai — bár lelkes —, de hozzá nem értő vezetés mellett előbb-utóbb olyan gyökereszakadt hazug látványossággá, népies magyarkodássá süllyed, mint amilyenek a szüreti mulatságok.

A néprajz egészen a háború utáni évekig, nem volt befogadott tudomány az Akadémián. Az Akadémia Néptudományi Bizottságát a külföld népművészeti érdeklődése szólította életre s első kiadványa is két népművészeti füzet volt, mellyel az elmaradt berni nemzetközi népművészeti kongresszuson kívántunk megjelenni. Ma úgy áll a helyzet, hogy van ugyan az Akadémiának Néptudományi Bizottsága, de ez pénz nélkül tehetetlenségre van kárhoztatva.

Más országokban a néprajzi gyűjtés — különösen a szellemi néprajzi — az Akadémiák feladata. Nem beszélek a finnekről, észtekről, akiknél a néphagyomány igazán a nemzeti művelődés alapja, — csak az oláhokat említem meg. Az oláh Akadémia eddig több mint ötven kötet néphagyományt (tárgyi és szellemi néprajz) adott ki. A lengyelek és jugoszlávok is serényen dolgoznak.

Az Akadémia legsürgősebb feladatának látom a néphagyománygyűjtés azonnali megindítását és az anyag közlését. A szellemi néphagyomány rohamos léptekkel halad a végpusztulás felé. Az új nemzedék ősei örökét nem veszi át, s ha az öregek elhalnak, elhal velük a hagyomány is. Csak romokat találunk még itt-ott a jövőben. Akkor aztán hiába jön az Akadémia elkésett segítsége, nem lesz mit menteni!

Itt kell szólanunk róla, hogy a népnyelv terén is nagy mulasztásai vannak az Akadémiának. Így pl. a magyar nyelv szókincsének fele, a magyar helynévanyag még máig sincs összegyűjtve. Minden szakember nagyon jól tudja, milyen értékesek a helynevek a tudomány szempontjából. Ezek a magyar birtoklás bizonyítékai. Mohó szomszédaink serényen gyűjtik a megszállott vagy megszállni óhajtott területek helynévanyagát, és azt jól ki is használják a magyar történeti jog gyengítésére. A helynévgyűjtés úgy Csonka-Magyarországon, mint a megszállott területeken azonnal megindítandó volna.